Anyagi érzések

Anno amikor kijöttünk külföldre el sem tudtam képzelni mi vár majd itt ránk. Láttunk képeket Gábor tesójáéknak életéről, s láttuk, nincs rossz sorsuk, de igazán nem is gondoltam bele, nekünk milyen életünk lesz ugyan majd.
Max. csak azt gondoltam, biztos jobb mint otthon, jobb mint életem nagy részében. Szerencsések voltunk, gyorsan találtunk munkát, s azt lehet mondani, ha nem is mindketten tudunk baromi jól keresni, de egyikünk se panaszkodhat a fizujára.
Egy év alatt hogy mennyit sikerült összegyűjteni, vagy spórolni, nem árulnám el, nem azért mert titok, hanem mert nem tudom mit kalkuláljak bele. Hisz kifizettem már egy  hitelem, mert folyamatosan törlesztem a másikat, s mert azért nem keveset utaztunk is. Ezek mind spórolások lettek volna, de még ezen felül is azért maradt tartalék.
Szóval az életszinvonalunk jelentősen megnőtt, nincs nagyon olyan dolog, amit ne tudnék megvenni, s most nem a méreg drága göncökre, a tiffany órákra... gondolok, hanem azokra a dolgokra, amikre én vágyok, vágytam életemben, de nem engedhettem meg magamnak.
Ha venni akarok egy márkás cipőt megtehetem, ha egy jobb telefont, vagy épp egy kicsit drágább ruhát, nem kell azon gondolkodnom, hogy miből spórolom ki.
S ennek hatására persze többet is utazunk, többet is költünk erre is. S amikor megnézem a képeket mi vár ránk márciusban, hát nem tudom hogy sirjak vagy nevessek-e.
Mert olyan élményben lesz részünk, amiben talán soha többé sem, mert olyan luxusban lesz részünk, amit még most sem hiszek el, hogy megengedhetjük magunknak.
S ekkor tör rám a bűntudat. Mert bár mi itt átlag ausztrál életet élünk (vagy még az alattit), de az otthoniak meg azt sem tudják hogy osszák be az életüket hónapról hónapra. Én itt irok olyan dolgokról, amit más elképzelni sem tud, amiben másnak soha életében nem lehet része. Én itt befizetek egy nyaralásra másnak több mint egy havi fizetését, otthon meg a családom küzd a hitelekkel.
Fáj érezni, hogy nekik nem tudom ugyan ezt biztositani, fáj, hogy én itt egy átlag keresetből ilyen jól élek, ők meg...
Hiába tudom az eszemmel, hogy megdolgozom érte, hogy megszenvedek bizonyos értelemben érte, és nem is lenne értelme ezt az egészet csinálni, ha nem lennének ezek a nyaralások, ez a luxus olykor olykor az életünkben, azért a bűntudat, az, hogy magam is nézem, hogy magamra is költök, nem is keveset, még mindig kegyetlen.
De én már nem változom, mindig jobban fogok szeretni adni, másra költeni azt amim van, szóval bár örülnöm kellene ennek a hajóutnak (s picit talán megy is), mégis most még  a gondolat, hogy bár a családom is el tudnám vinni egy ilyen útra jobban leköt, mint maga az öröm, hogy legalább én ott lehetek.

Karácsony

még tavalyról, idén sajna az idő közbe szólt

Hát nem megy ez az irás mostanság, de az okokat inkább hagyjuk, miért nem...
Inkább beszámolok a karácsonyról. Hát jónak abszolút nem mondanám, de még hangulatosnak sem.
Ami a hangulatához nekem leginkább hiányzik elsősorban persze a család, másodsorban meg a sötétség.
Igen, az hogy négykor már sötét van, és a kivilágitott utcák, házak, amik csak a sötétben igazán hangulatosak. A hó, a hideg, a nagykabát, a csizma, a forralt bor, a karácsonyi vásár. Minden ami az igazi európai karácsonyra jellemző.
Itt csak meleg és beach van, vagyis most még az se. Beköszöntött tegnap este megint a hűvös, nyirkos idő, igy karácsony első napján igazából még semmi értelmeset nem csináltunk, ettünk, aludtunk, tévéztünk, még az orrunkat se dugtuk ki a lakásból.
Tegnap este azonban felállitottuk a karácsony fát, becsomagoltuk az ajándékokat, majd mint a gyerekek leszaggattuk a csomagolást.
Nagy meglepetések nem voltak, legalábbis mi Gáborral egymásnak csak pici meglepit vettünk, a nagy ajándék közös elhatározásból nem meglepi volt, megbeszélés alapján befizettünk egy utat erre:

https://www.google.com.au/search?q=pacific+jewel&hl=en&client=firefox-a&hs=do1&tbo=d&rls=org.mozilla:en-US:official&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ei=nhzZULzsJYaziQeo4YC4Cw&ved=0CAoQ_AUoAA&biw=1024&bih=433


BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!!

Kütyüparádé, avagy jóléti államban élünk

Már párszor gondolkodtam azon, vajon az ausztrálok érzik-e a gazdasági válságot, vajon ide elért-e.
Az egyik ausztrál kolleganőm szerint mostanság nagyon rossz, sokkal rosszabb a helyzet mint 10 éve, vagy akár pár évvel ezelőtt. Egyre több megszoritás van, egyre kevesebbet ad az állam, és egyre többe kerül minden.
Én meg azt mondom, ha az ami most itt van már rosszank számit, hogy élhetett egy átlag ember pár tiz évvel ezelőtt?
Mert nekem ez még mindig jólét, pedig én csak egy bevándorló vagyok nem egy átlagon felüli fizetéssel, mégis már lassan több technikai kütyüvel, mint amit valaha el tudtam egyáltalán képzelni. Valahogy mostanság magával ragadott minket a "megengedhetjük miért ne vennénk meg" roham,  aminek eredményeként lett egy Samsung Tab-unk, most meg az iPhone akarja belopni magát az életünkbe.
Gábor már vett egyet, és tegnap majdnem én is. Hogy miért? Nem azért, mert kell, mert tetszik, vagy mert rossz a régi telefonom. Csak azért mert ha egy éves részletre veszem, amit havonta ki kell érte adni anyagilag nem viselne meg, nagyon nem, és hát ennyi pénzért meg csak egy jó kis iPhone-m lenne. Ami itt már egyáltalán nem státuszszimbólum, mondhatni már mindenkinek az van.
Szóval minket is magával ragadott a fogyasztói társadalom, és jóléti államban élvén, lépten nyomon akarunk valami új kütyüt, csak mert megtehetjük.
Na de nem lett iPhone, legalább is nekem, amit cseppet sem bánok. Mert jólét ide, jólét oda, jó nekem a kis jól bevált okos telefonom, amit ha ledobok sem törik darabokra, s ami még tuti nem okosabb nálam! :)
A kütyüparádé tehát egyenlőe elmaradt (bár megjegyezném két laptop, három telefon, két fényképező és egy Tab azért már...)

Aláirás hitelesités

Ha az ember külföldön él az sem számit hogy többmilliós városban tengeti a mindennapjait, ez még nem garancia arra, hogy van Magyar Konzulátus a lakhelyén.
Hát itt nincs, Sydney ide, Sydney oda, úgy látszik kevesen vagyunk még mindig ahhoz, hogy megérje fenntartani számunkra egy két magyar hivatalnokot arra az esetre, ha lejárna az útlevelünk, vagy épp otthoni ügyet kellene innen intéznünk...
200X óta Sydneyben bezárta kapuit a Magyar Nagykövetség, s ha valami sürgőset intézni akarunk, amihez kell a konzul, fel kell keresni a legközelebbi konzuli hivatalt, ami adott esetben, Canberra (300 km), vagy Brisbane (1200 km). Persze a hangsúly a sűrgős eseten van, mert egyébként havonta egyszer azért látogatást tesz a konzul itt a mi kis 4 és fél, 5 milliós (egyébként Ausztrália legnagyobb) városában, és akkor lehet menni kérni szépen, hogy intézzük el, ami nekünk kell.
Lehet, hogy kicsit gúnyosra sikeredett az első pár 10 sorom, de ha őszinte akarok lenni, kicsit nevetséges is volt a tegnapi napom.
Úgy adódott ugyanis, hogy van otthon egy kis föld, aminél apa után én is örökös vagyok, és most a többi örökös úgy döntött, hogy eladják. Vevő van, szerződés is lenne, csak épp én nem vagyok ott hogy aláirjam. Igy hát nem volt más lehetőség, mint hogy meghatalmazást irni, melyben meghatalmazom jelen esetben a bátyám, hogy járjon el a nevemben... Na de ugye ezt a konzul előtt kell aláirnom, szóval aláiráshitelesitésre volt szükségem.
Szerencsés voltam, hisz pont tegnap volt itt Sydneyben ügyfélfogadása a konzulnak, szóval nem kell Canberraba mennem vagy várni még egy hónapot. A szerencsében azonban szerencsétlenség, hogy a fogadóóra a Délvidéki Magyar Házban volt megtartva, ami több mint negyven km-re van Sydney központjától, Randwicktől (hely ahol élünk :)), meg még több is. Szóval du. 1-kor kellett felkerekednem ahhoz, hogy negyed ötre biztos odaérjek.
Amennyire szeretem a tömegközlekedést itt, annyira utálom is. Az igazság az, hogy már megfogadtam nem egyszer, nem akarom levágni egyszer sem az utat, mert tuti nem arra megy, amerre gondolom, vagy amerre a térkép mutatja, ja és gyalog sehova olyan környéken, ahol nem voltam előtte legalább ezerszer.
Viszont ez azt jelenti, hogy k..va sokba kerül ha valahova messzire el akarok jutni. A röhej, hogy 8.80 volt a return vonatjegy, még egy utra a buszjegy az állomástól a Magyar Házig 4.50.
Hát buszozni sem olcsó, s nem mindenhol olyanok a buszmegállok mint a több milliós kisvárosunk belvárosában. Ami annyit jelent, hogy konkrétan egy villanyoszlopon jelzi csak egy tábla, hogy az egy bus stop, de hogy mikor milyen busz jön arra és áll meg? Na ezt elfelejtették jelezni. Jobb esetben azért a buszmegálló száma fel van tüntetve, és ha szerencsés vagy és bejön a net a telefonodon, akkor a hivatalos menetrend oldalon meg megtalálod a buszmegálló számot... na de az én esetemben még ez se volt.
Szóval oda, még nagy nehezen odataláltam, de vissza azért nem volt egyszerű. Mire rájöttem, hogy a sok buszmegálló villanyoszlop közül melyik mellé álljak, hogy olyan buszt csipjek meg ami vissza visz az állomásra, eltelt nem kevés idő.
Magyarház: hát az nagyon nem tetszik, hogy ennyire elangolosodtunk, s nem csak mi fiatalok, hanem már az idősek egy része is.
Beléptem a magyar házba, és hát nem magyarul, hanem angolul kezdtek el kérdezgetni, hogy a konzulhoz jöttem-e. Na jó, nincs rám irva, hogy magyar vagyok, és nem is lengettem a magyar zászlót, de legalább itt nem magyarral kellene kezdeni, és utána ha nézek ki a fejemből angolul megszólalni?
Aztán volt ott egy büfé, ahol csupa idős tájszólásos nénik dogoztak. Lehet, hogy csak nekem nagy ujdonság, hogy olyan helyen vásárolhatok, hogy magyarok szolgálnak ki, de én elvártam a másik fél részéről is hogy örömmel adjon 5 sós kiflit, vagy esetleg még érdeklődjön is, vagy kedvesen válaszoljon az én érdeklődésemre... De nem ,olyan közömbösek voltak mintha nem is egy faj lennénk.
A konzulhoz várt egy 6 fős család is, akiknek csak az anyukája volt magyar, ők személy szerint 3 órája várakoztak, és hát mivel az ő ügyük sokáig tartott volna engem is beszurtak eléjük. Szegények nem voltak boldogok. Na de még igy is várnom kellett fél órát az ötperces ügyintézésre, amiért 120 dollárt fizettem. 3 másolat hitelesitése 120 dollárért, plusz egész délutános utazgatás, vonat, buszköltség, idegen helyen kóbászolás :)...hát elég volt.
A konzul sokkal kedvesebb volt mint előtte nap a telefonban, mikor is közölte, hogy merem azt állitani hogy zárva vannak, mikor ők ott ülnek egész nap az irodában... már lassan éjjel is. Hát akkor talán a telefonvonalat kellene megjavitani, mert a gépi hang igenis ezt mondta be.
Na de  személyesen nagyon bájolgó volt, már kicsit idegesitően is, meg is fordult a fejemben, ez mindenkivel ilyen, vagy csak nekem jár ez a megtiszteltetés? A végén még azt is mondta, hogy ha fel akarom dobni a napomat, vegyek sós kiflit a büfében. Gondoltam, most adtam neki 120 dollárt vegyen ő nekem. Na de ezt inkább magamban tartottam.
A sós kifli egyébként tényleg tuti volt, na de hogy 1 dollár? Még a magyarok is lenyúlják a magyarokat? 70 cent egy zsemle a boltban, értem én hogy ez magyar (márha tényleg magyar lisztből van), de azért ahhoz nem elég nagy, hogy 1 dollár legyen egy kifli!
Ami még feltünt a fejetlenség. Hiába volt időpontunk, akár csak otthon mikor megyünk a háziorvoshoz. Mindenki nyomulni akar előre, mert ő már ott vár 3 órája, mert ő gyorsan elintézi, mert ő idős, mert ő...
Én nem nyomultam, nem ugrálltam, s mégis én voltam, akit a leghamarabb beengedtek. Talán mert tényleg az enyém csak 5 perc volt.
5 percért 6 és fél óra úton. Ausztrália ide, Ausztrália oda, négymilliós nagyváros ide, négymilliós nagyváros oda, a "jó munkához" itt is idő kell, na meg nem kevés pénz!

Szótlanság over

Hát kicsit elmaradtam az irással, ennek több oka is van. Első ugye hogy költöztünk, és hát pár hétig nem volt netünk.
Na ugye de net nélkül ki birja ki két hétig, igy hát vettünk egy Samsung Galaxy tab-ot. Én arra hivatkozba, hogy ezen majd olvasni akarok, mert hát egyszerűbb mint otthon megrendelni a könyvet és kiküldetni anyával, na meg olcsóbb is letölteni, de azért közben rájöttem jó ám ezen játszani is meg netezni...
Aztán itt van az is oknak, hogy megváltozott a suliban a timetable, igy most minden héten csütörtökön és pénteken járok, ami miatt meg nem tudok a Bunningsban dolgozni, csak hétfő kedd szerda. Szóval a húsz órámat három napban kell ledolgoznom, igy reggel hétre járok és ott vagyok kettőig, aztán háromra megyek babysitterkedni, és haza érek este 6 után. Közben kéthetente meg csinálok majd takaritást egy ismerősnél, meg már Kath szomszédja is lecsapott rám múlt héten, hogy segitsek be neki takaritani, vasalni...
Szóval jelenleg full time-ban el vagyok foglalva, amikor meg épp nem, akkor minden mással foglalkozom, csak a bloggal nem.
Na de próbálom majd azért mostmár karban tartani a dolgokat, ugyanis ötlet az van miről irjak, csak időt kell rá szánni.
Visszatérve a Tab-ra. Bár a modernizációt néha nagyon tudom utálni, a fejlett technológiákat, és azt a hihetetlen gyors technikai fejlődést, ami minket körül vesz, de ennek ellenére tudom szeretni ezt a Tab-ot, ami legalábbis az olvasást illeti.
Értem ez alatt azt, hogy bár borzasztóan hiányzik a könyv illata, a lapok tapintása, na meg valahogy a lapozás, a könyvjelző, az hogy fizikálisan érezzem a vastagságát, a súlyát a könyvnek, de mégis jó hogy bármit le tudok tölteni netről ingyen, vagy épp kis pénzért megvásárolni online (bár ezt a lehetőség még nem próbáltam ki). Nem beszélve arról, hogy kis helyen elfér, hogy állithatom a kijelző fényerejét, választhatok olyan hátteret, ami kevésbé zavarja a szemem, állithatom a betűméretet, a szint, szóval sok olyan dolgot, amit ey normál könyvnél nem.
Na de most ennyi, hamarosan majd más témával is jelentkezem...

Költözés

Hát egy év után újrakezdés ami a lakást illeti. Elköltöztünk. Egy hét és egy hétvége alatt.
Az apraját egész héten hordtuk, tegnap meg a fiúkra maradt a nagyja, én meg pakolgattam a lakásban. Hát nem tudom ki vett nekem ennyi ruhát az elmúlt egy év alatt (tuti nem én voltam :)), mert hogy egy bőröndbe ez nem fog beleférni ha menni akarunk véleg haza, az tuti.
Na meg hogy mennyi apró kacatunk is lett, fényképek a falon, kagylógyüjtemény, egy halom katalógus, buszjegyek, papirfecnik emlékként elrakva...
És még csak egy éve élünk itt, akkor gondolhatjátok Gábor tesójáéknak mennyi minden összejött a négy év alatt. Ha azt mondom, hogy ma reggel halomban álltak a kidobásra váró ruhák, cipők, azzal szerintem elárulok valamit.
A lakás egyébként klassz, nekem tetszik. Két háló, két fürdő (a miénk kádas!!!! oh váo!), egy nagy nappali és egy konyha. Ja meg laundry.
Na és egy baromi hosszú folyosó, ami azt jelenti, hogy konkrétan a mi szobánkból a konyháig mintha kilométereket kellene gyalogolni. Hát nem fogunk kirohangálni egy pohár vizért az biztos :).
De ami a lényeg, nekem legalább is, a szobánk napossabb, egész nap oda süt a lulu (ahogy apukám mondta anno még gyerekkoromban). Szóval talán nem fogok annyira fázni, mint itt fáztam.
Tegnap már az új lakásban aludtunk, és valahogy sokkal jobbat is aludtam. Netezni még most át jöttünk a régibe (mert azt nem is irtam, hogy konkrétan a mellettünk lévő épületbe költöztünk, szóval még messzire se mentünk), mert itt még van, ott még nincs. Szóval most pár napig nem lesz netünk, mondhatni Kata napok lesznek :) ( Gábor velem lesz elfoglalva a net helyett :D).

1 év

Emlékszem valamelyik nap egyik barátosné azt irta facebook-on, hogy te jó ég én még emlékszem mikor olvastam a fél éves beszámolód, most volt nem rég, és már egy éve lesz hogy kint éltek?
Hát igen, egy éve ilyenkor konkrétan már csak pár óra választott el, hogy leszálljunk Sydney-ben, már Ausztrália felett repültünk.
Ha valaki megkérdezné gyorsan eltelt-e, megint azt hiszem az lenne a válaszom mint fél évvel ezelőtt, hogy valahogy nem tudom meghatározni. Ha eszembe jutnak a búcsúzás napjai, az utolsó napok otthon, akkor igen, hisz mintha most lett volna, de közben meg mégis olyan távolinak tűnnek az első napok itt Sydney-ben. Mintha ezer éve lett volna, hogy sétáltunk Coogee-n, hogy elsétáltunk egészen Bronte-ig, hogy keresgéltem a munkát, és minden egyes étterembe belökött valaki, hogy kipróbáltam magam a felszolgálásban, hogy megpályáztam a munkát a Bunningsban, hogy találkoztam Kath-tel. Annak ellenére, hogy minden élmény még frissen él bennem, mintha ezer éve lett volna. Aztán minél többet gondolok rá, már nem is tűnik olyan távolinak.
Rengeteg élményem van az elmúlt egy évről, sok emberrel ismerkedtem meg, szereztem kedves ismerősöket, s talán még kevésbé kedveseket is. Sok szép helyen jártam, elértem bizonyos céljaim (kifizettem az egyik hitelem :)), tanultam sokat magamról, megismertem még jobban magam, hogyan reagálok dolgokra, mik az igazán gyenge pontjaim, hogyan oldom meg a problémákat (homokba dugom a fejem :D).
Közelebb hoztak egymáshoz minket a problémák Gáborral, megléptünk egy következő szintet a kapcsolatunkban.
Talán még az angolom is fejlődött, talán nem is keveset, de még mindig nem eleget :). Szóval teli vagyunk élményekkel, tapasztalatokkal, és kialakult egy kép bennünk az egy év alatt, mire vágyunk, merre akarjuk venni az irányt, hogy képzeljük el az életünk.
S mivel nem rég voltunk otthon három hetet, még inkább képet kaptunk arról, mire is vágyunk igazán.
Otthon: Mondhatni számomra impulzusokkal teli három hét volt. Először is olyan volt, mintha soha nem mentem volna el, de mégse találtam a helyem. Kettősség uralkodott bennem az első pár napban, egy hétben. De ahogy találkoztam a családtagokkal, barátokkal, minden olyan természetessé és imádnivalóvá vált. Egyszerűen csak szerettem otthon lenni, és nem hiányzott Sydney, az ausztrál éltünk, semmi.
De három hét nagyon kevés, semmire nem elég, nem tudtam mindenkivel találkozni, és sajnos nem forditottam elég energiát azokra az emberekre sem akik igazán megérdemelték volna. De mire megszünt a nem találom a helyem érzés, vagy inkább a kettősség, az összezavarodottság, akkorára már túl késő volt, mert szinte jöttünk vissza.
De ami belefért: Badacsony és környéke 2 napra, rengeteg babázás (baba Gábor unoka tesójáéknál, baba Gábor tesójáéknál, baba a legkedvesebb barát házaspárnál, azaz Ba családnál :), baba Izsákon, Helvécián az unokatesómnál, baba itt, baba ott...), strandolás anyukámmal, tesómmal és Bogicával, szombat esti búcsúvacsi családdal, találka D. Jucussal, kávézás a Frei Coffee-ban Bogival, találka barátokkal, és sok sok kávé, reggeli, ebéd és talán még vacsi is ANYÁVAL!
Szóval bár sok minden nem fért bele, de arra elég volt, hogy rájöjjünk, nekünk otthon a helyünk, mi ott akarjuk leélni az éltünk, akkor is ha sokan azt gondolják, ott nem lehet megélni. Nekünk a család viszont sokkal fontossabb a gazdagságnál. Eddig is megéltünk otthon, most is megfogunk, elég talpraesettek vagyunk hozzá, de nekünk kell a család, a barátok közelsége, különben lehet hogy sok-sok millánk lesz évek múlva, meg mindenhova eljutunk, csak épp nem tudjuk az élményeinket és a millióinkat kivel majd megosztani.
De vissza térve az egy évre. Jó volt-e? IGEN. Nehéz volt-e? IGEN. Megérte-e? IGEN
De mostmár röpüljön el a hátra lévő idő, és menjünk haza :)

3 heti történések

Hát már olyan sok mindenről kellene beszámolnom, hogy nem is tudom hol kezdjem.
Az otthonról még mindig nem számolok be, annak majd egy külön post-ot szentelek.
Szóval már két hete, sőt már három, hogy visszaértünk. Nem haza, csak vissza.
Azóta szépen lassan visszaálltunk a régi kerékvágásba, Gábor már azon a pénteken én csak következő hét hétfőn kezdtem el dolgozni. A munkahelyeken semmi nem változott, a Bunningsban még mindig csak én hajtom szét magam (már erről is kellene egy beszámoló...), Kathnél meg csak nőtt a gyerkőc, mindkettő, Jack és a pocaklakó kiscsaj is. Szegénynek már csak 1 hónapja van a szülésig, kicsit több talán, de akkora pocakja van, hogy csak na. Kezd is már szenvedni egy kicsit, már nem viseli olyan jól a terhességet. Jack meg hol hisztis hol nem. Az ajándékom nagy szám volt nála, pedig csak egy kis fa helikoptert kapott, de nagyon tetszett neki.
Szóval az egyszerű hétköznapok után meg jött a szülinapom, na hát az nem volt hétköznapi. Sajnos szeptember 8-án egyedül voltam, senki nem köszöntött fel személyesen. Kicsit szomorú voltam, kicsit magányos, s kicsit nagyon hiányzott az otthon, anyukám. De ez azóta is változatlan, a homvágy csak nő és nő.
Na de a szülinapi meglepim vasárnap reggel nem volt semmi. Csak azt tudtam megyünk valahova, hogy hova nem, bár azok után hogy én ejtőernyős ugrással leptem meg Gábort gondoltam, hogy bosszút áll.
Gondoltam mindenre, Bridge walking-ra, Bungee Jumping-ra... S mikor a másodikra gondoltam, úgy éreztem meghalok. Aztán reggel jött az ihlet, cápák közt úszás lesz ebből. Az utolsó megérzés bejött. Útközben megtudtam, megyünk Manly-be és hát lemerülhetek a cápák és egyéb tengeri állatok közé. Húúúú most biztos sokan megrémülnek a cápák hallatán is. Hát én nem, nekem a rémületem nem a cápáktól alakult ki, hanem a viztől. Gábor egyetlen dolgot felejtett el:  FÉLEK A VIZ ALATT.
De csak annyira, hogy életemben nem is merészkedtem viz alá, mert akár hányszor próbáltam az orromba szaladt a viz, attól meg ugye jött a pánik... Eleve félek a viztől, nem érzem magam biztonságban benne száz százalékosan. Évekbe tellett mire belemerészkedtam nálam mélyebb vizbe is, mire be mertem menni a kétméteres medencében a második pályára, mire eljutottam oda, hogy nem pánikolok benne.
Erre le akar küldeni a viz alá, palackkal a hátamon, és a lehetetlent kéri tőlem: nyugodjak meg a viz alatt, és ne akarjak az orromon levegőt szedni. S ha lehet élvezzem is.
Hát ez az ember megőrült, ennyire hogy lehet elfelejteni, hogy egyetlen hely ahol parázok az a viz?
Valahogy ezek a gondolatok ellenére is mérhetetlen nyugalmat éreztem, valahogy nem paráztam, ugy éreztem majd lesz valami.
Először kaptunk egy oktatást mit kell majd csinálni, milyen ruhát adnak ránk, hova helyeznek súlyt, hogy kell a vizet eltávolitani a szemüvegből, hogy kell a levegőt venni...
Aztán beöltözés. Konkrétan 3 réteg búvárruha, mert hogy kicsit hideg a viz még. Egy pulóver, aztán egy térdig érő búvárruha, majd egy teljes kezes-lábas.
Hát már ebben is alig tudtam mozdulni, aztán még rámhelyeztek 30 kg-nyi súlyt, na meg a palack... Mondjuk a viztben ezeknek nem éreztem súlyát. S eztán jött a neheze. Bele az oktató medencébe. Hát a viz nem kicsit volt hideg, remegtünk még beöltözve is benne. Összesen négy vállalkozó volt meg a két oktató. A négy emberből ketten voltunk amatőrök, akik még életében nem merültek viz alá. Hát nem kicsit voltam ideges, konkrétan az első 10 percben csak kapkodtam a levegőt, alig birtam megnyugodni. Féltem, azt éreztem nem tudom megszokni, hogy én feladom, szólok,, hogy nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok a számon szedni a levegőt, nem kiköpni ezt a "pipát", egyszerűen képtelen vagyok lentmaradni.
Azt gondoltam nem tudom megcsinálni, minden gondolatom minden pillanatban az volt, most megyek fel. Aztán szép lassan azt mondtam, nyugi, megcsinálod, csak birj ki még egy kis időt...és lenyugodtam, már nem kapkodtam levegő után, és a tudat, hogy még mindig nem adtam fel kezdte megszerettetni a vizet, kezdtem komfortosan érezni magam benne.
Ezután feljöttünk és elmondták, hogy akkor indulás. Velem még kezet is fogott az oktató, hogy nagyon jól csinálom ne izguljak.
Na de ekkor derült ki, hogy fél óráig fog tartani. Újabb para, de gondoltam, mostmár vissza nem fordulok. És igen, lemerültem megint, és hát irány a tartály, ahol a cápák, medúzák, hatalmas teknősök, milliónyi apró halak úszkáltak. Hát az élmény leirhatatlan volt, de leginkább az élmény, hogy leküzdöttem a félelemem.
Megcsináltam, ezt is, nem adtam fel ezt sem, s éreztem, bármire képes vagyok.
A cápákat igazából nem is érzékeltem. Olyan volt az egész, mintha ott se lennének. Nem érinthettem meg őket, s igy nem is tűnt valósnak, de mégis azért lenyűgöző, főleg amikor a képeket visszanézem, s azt látom  hogy ezek ott uszkáltak mögöttem.
Hát Gábor elérte, hogy leküzdjem az egyik legnagyobb félelmem, s hogy akarjam újra és újra,, hogy akarjak megint merülni, és élvezzem azt, amitől mindig is féltem.
S elérte, hogy tisztába legyek vele, tényleg soha semmit nem adtam fel, nem tudok olyan dolgot mondani amit nem csináltam meg. Volt amihez idő kellett, de amit akartam, amit meg kellett csinálnom, semmit nem hagytam félbe. Nagyon nem tudok feladni semmit.
Na a hatalmas élmény után meg jött Gábor nagy napja a következő hétvégén. Nem, neki nem most volt a szülinapja, csak lefutotta a félmaratont.
Megint, harmadjára is, de most itt Sydneyben. Én meg megint csak feszitem a mellem annyira büszke vagyok rá.
Annak ellenére, hogy hajnalban kellett kelni, nem bántam meg, hogy elkisértem már a rajthoz. Az a tömeg, a sok ember, a szurkolók, a futók, a környezet, magával ragadta az embert. De jött az érzés is, én miért megint csak néző vagyok? Megfogadtam, addig nem megyek haza, még le nem futom én is (bár mikor láttam hogy egy csajszi a rajtban esik össze azon gondolkodtam velem nem történne-e meg ugyanez, mert tuti ezt se adnám fel közben, de mennyire birná a szervezetem ugyan?...). Szóval Gábor  a kijelölt utvonalon futott, én meg a jelöletlenen rohantam, hogy egy egy jó helyen le tudjam fotózni. Végül nem lettek profi képek, mert hogy szokás szerint túlizgultam a dolgot és annyira kapkodtam, hogy minden lett csak jó fotó nem, de megeröltettem magam, és egy üdvrivalgást bevágtam neki, amin szerintem ő is meglepődött. Hát én a magamba szurkoló nem kicsit volt izgatott, hogy most hangos szó hagyja el a száját, de meggyőztem magam, úgyse érti senki, és senki nem hallt még bele, hogy mások meghallották a kiabálását...
2óra4perc alatt teljesitette a 21 km-t, ami neki egy jó eredmény, és nekem meg mindegy, én igy is úgyis büszke vagyok hogy végigcsinálta.
A hétem meg még semmi nem történt, ja de jövő héten megint nem lesznek hétköznapiak a napjaink, ugyanis költöznünk kell. Az első nap már várt a levél, a tulaj vissza akar költözni, úgyhogy ment a lakásvadászás. Végül voltunk olyan szerencsések, hogy a melletünk levő tömbben találtunk egyet, jövő héten költözhetünk is. Nagy élmény lesz.
Na most ennyi, képek a cápákról itt tekinthetők meg:

https://picasaweb.google.com/115450693068250180088/SzulinapiMeglepiSharkDive

Köv. beszámoló két nap múlva az évfordulón! :)

Szeptember 8.

Amikor megszerveztem Gábor szülinapjára az ejtőernyős ugrást egy dologra nem gondoltam, hogy visszaüthet még a dolog hamarosan.
Most a szülinapomon én is idegeskedve ülök az ágyban és azon agyalok vajon megúszom-e a holnapi napot betojás nélkül.
Még nem tudom mit szervezett, de ha valaki azt mondja mantrázzam hogy ügyes vagyok és meg tudom csinálni akkor nekem nem egy kis egyszerű állatkerti séta, hajókázás, vagy épp egy "Bridge Walking" jut az eszembe.
Kicsit parázok, hogy majd olyan valamit kell csinálnom, amitől félek, amit nagyon nem szeretnék, bár belegondolva már lassan mindentől parázok.
Na jó, tudom menni fog, tudom élvezni fogom (remélem élvezni fogom) legyen az bármi is, csak már legyünk túl rajta.
Ja és rövid helyzetjelentés: Már több mint egy hete megérkeztünk, már mondhatni a szervezetünk is visszaállt az itteni időre...csak még azért van hiányérzet, főleg ma, hisz 30 éven keresztül otthon töltöttem mindig a szülinapom, mindig anyukám volt az első aki felköszöntött, aztán jött a munkahelyi sütizés, munka után torta a családtól, ajándék Gábortól.
Ma: suli, vizsga, és csak egyetlen személyes köszöntés, Gábortól.
Bővebb beszámoló majd otthonról, a visszaérkezésről, a hétköznapokról és a nem hétköznapokról hamarosan...

Itt vagyok igazán otton

Gábor szerint még 5, szerintem már csak 5 nap van hátra. Hát az idő elrohant, és igen fejben tényleg minden szebb és jobb. Én az örök elégedetlen rengeteg mindent másképp csináltam volna, de ez igy sikerült...
3 hét 1 év után nagyon kevés a családdal, vagyis semmire és senkire nem elég. Arra rém kevés hogy feltöltődjek, arra meg túl sok, hogy kialakuljon az érzés, ez az én otthonom!
Már az első pillanattól, mintha el se mentem volna, de mégis furcsa volt azért eleinte hozzászokni, hogy nem csak Gábor és én vagyunk, hanem itt a család, a barátok... Mire átált az agyam, mire már másokat is közel kezdek engedni magamhoz, mire már senki és semmi nem teher, akkorára vissza kell menni. És igen, ezt most nagyon kell-ként élem meg, és nagyon keserű szájjizzel...
Tudom, hogy vár az ottani kialakult életünk, hogy majd újra megszokok mindent, és újra megszeretem szépen lassan, de most nagyon maradnék, most nagyon nem akarom itt hagyni a hazám, a szülővárosom, a házat, a szobát, amiben élek, éltem...
Fáj, nem kicsit...
S ahogy mindenki mondta, az első hazautnál minden eldől, az emberek többsége ráébred, nem tud Magyarországon élni, egyesek meg mint én rájönnek: "Ez az otthonom, ez a hazám!!!"

36 óra háztól házig - Air China - Lufthansa - Fiat Punto

Mielőtt beszámoltam volna az Air China-ról vártam egy-két napot, hátha majd leülepszik minden és másképp fogom látni, hátha csak a fáradtság mondatta velem, hogy nem fogom ajánlani senkinek ezt a légitársaságot, és ha tehetném elcserélném a jegyem a visszaútra.
Az indulás: reggel 5-kor keltünk, 7-kor már ott volt értünk a Taxi és irány a reptér. Sydneyben még talán semmi kavarodás nem volt, leszámitva, hogy megint kiszúrtak a biztonsági kapu után egy plussz ellenőrzésre, de ebben már kezdek rutinos lenni.
Mikor megláttuk a gépünk, már éreztem nem hiába volt bennem para. Kivülről nem túl tisztának tűnő gépcsoda, de próbáltam nyugtatni magam, attól, hogy piszkos még lehet jó. Sydney reptere egyébként szerintem tök jól kialakitott reptér, mindenhol jelzések, mi merre van, könnyen feltalálja az ember magát, ha már volt ott legalább egyszer.
A gép belülről se volt sokkal jobb, mint kivülről. Gábor ülésre szerelt minitv-je épp csak nem esett ki az ülésből, a lábánál valami doboz, ami nem tudom mit takart szétesett, az előttem levő ülésen a huzat lógott...
Ezzel a tudattal, s valamiféle irdatlan hangos zajjal (amit a gép adott ki magából), indultunk neki Sydney-Shanghai-Peking útvonalnak. Shanghai-ig én személy szerint semmit nem tudtam aludni, az ülés kényelmetlen volt, alig fértem el. Levegő szinte semmi nem volt a gépen, a légkondicionálás vagy nem működött vagy nagyon gyenge volt, de én aki mindig fázik a repülőkön majd meg gyulladtam. A fejem fájt végig, úgy éreztem nincs elég oxigén a levegőben.
A stewardess-ek alig beszéltek angolul, egy-egy mondatban kommunikálták, vagy inkább kerülték azt. Oké, az utasközönség 98%-a kinai volt, na de azért kérem voltak ott más nemzetek is. Ha valahonnan tudtam, hogy most a fontos infokat épp angolul osztják meg, akkor csak abból az egyetlen mondat megértéséből, hogy: "Ladies and Gentlemans". De ennél többet szinte soha nem értettem, mintha nem is angolul beszélnének. Mint kiderült nem a mi bénaságunk volt ez, hisz más nem kinai emberek sem értették meg mikor miről beszélnek.
Ennek köszönhetően aztán Shanghai-ban volt is kavarodás, hisz fogalmunk nem volt merre kell mennünk, mit kell majd csinálnunk...
Menetrendszerint, csak technikai megállás volt, átszállás vagy legalább is gépcsere nem. De mint kiderült át kellett vándorolni egy másik kapuhoz, és át kellett esni újból a biztonsági ellenőrzésen. Ezzel még nem is lett volna gond, ha tudjuk merre induljunk el, mit kell tennünk és ha a kinai népség segitőkész lenne és elmagyarázná mit miért kell csinálni...
Szóval leszálltunk a gépről és egy emberke a kapunál csak annyit hajtogatott, hogy: Peking?  Annak aki ment tovább Pekingbe kezébe nyomott egy beszállókártyát, rajta a kapuszámmal. Azt hogy merre kell menni nem tudtuk, csak mentünk, amerre tudtunk. Odaértünk az útlevél ellenőrző ponthoz, ahol kiderült, hogy azt az érkezési kártyát amire a stewardess azt mondta, hogy nem lesz szükségünk mégis ki kellett tölteni. Még a Frankfurti jegyünk is meg kellett mutatni, hogy tényleg elhagyjuk ma még Kinát.
Aztán a kérdésünkre, hogy merre van a 83-as, a válasz, hogy kövessük az urat, aki 15 méterrel odébb vitt egy újabb ellenőrző ponthoz, ahol 6  kinai vigyorogva ácsorgott 1 pedig dolgozott. Rajtunk kivül mindenki ott volt a gépről, aki csak átutazóban volt Kinában. Mint kiderült 20 percet azért kellett ott várakoznunk nem kicsit paprikás hangulatban, hogy kapjunk egy pecsétet, ami arra jogosit, hogy maradhatunk az országban azon a napon. A felháboritó csak az volt, hogy senki nem informált mi folyik, csak azt láttuk hogy rohadt lassan ellenőriznek valamit és a végén nem név alapján azonositanak be, hanem csak próbálják az útlevél képet összehasonlitani az emberekkel. Na most aki mondjuk nem most készitette az útlevelét, lehet már a kép nem is hasonlit rá. Nekem is kicsit hosszabb a hajam... De őket ez nem zavarta, gondolták majd mi eldöntjük a miénk-e vagy sem, ők nem erőlködtek azzal hogy megpróbálják kimondani a nevünket.
Na hosszas bosszankodás után megkaptuk az útleveleinket és rohanás a repülőhöz. Újra repjegyellenőrzés, biztonsági ellenőrzés és több km hosszúságú folyosó amin egymás mellett sorakoztak a kapuk.
A gép több mint fél órás csúszással indult az miatt, hogy bevárta ezeket az utasokat, s nem mi voltunk egyedül felháborodva. Egy pasi azt mondta, muszáj lenyugodnia különben meg öl valakit.
Shanghai-ból az út 2 óra volt Pekingig, s kicsit megkönnyebülten vágtunk neki, gondolván, hogy a nehezén már túl vagyunk.
Hát nem igy volt. Pekingnél megint hasznos infokról lecsuszás azért mert a kinai hölgy angolját nem értettük, majd kiszállva a repülőből közel fél órás bolyongás körbe körbe. Utólag már vicces kicsit, de akkor nem volt az, hogy egyik oldalról a másikra küldenek, hogy ott menjünk fel az emeletre, de sehol nem találtunk feljáratot... Végül kiderült, vagy inkább rájöttünk magunktól, hogy ki kell menni a váróba és onnan felmenni az indulásra. De ezt szerencsétlen kinaiak nem tudták elmondani angolul, csak annyit, hogy fel, fel, ott, ott...
Nagy nehezen megtaláltuk a pultot, ahol ráirták a kaput a beszállókártyánkra, mert még azt se tudtuk előtte, és kérdésünkre merre van a kapu kezükkel mutattak egy irányba.
Átmentünk egy automata ajtón, ahol meg csak néztünk ki a fejünkből, hogy mit keres ott egy vonat. Hát mint kiderült a Pekingi reptér akkora mint egy kisebb város, a kapukhoz ugyanis vonattal vittek ki. Kb. 5 percet utaztunk a vonaton, mire megérkeztünk a Terminálhoz. Ott már nem is emlékszem volt-e megint biztonsági ellenőrzés... gondolom igen, csak minden olyan gyorsan történt, már magam sem tudom, hol mi volt.
Azt azonban tudom hogy innen már Boing-gel mentünk tovább, ami nem kicsit volt nagyobb mint az Airbus. Kényelem szempontjából 5-ös, de mondjuk ekkor már annyira elültem mindenem, hogy csak az ágy lett volna igazán kényelmes. Kiszolgálás talán kicsit jobb, itt azért már több európai volt, de mondjuk még mindig a kinaiak voltak a túlsúlyban. Az angol tudásuk a stewardess-eknek azonban nem javult. Itt se értettem őket :).
Frankfurtig aludtunk is egy kicsit, de ekkor meg már az miatt izgultunk, hogy elég lesz-e egy óra az átszállásra. Mert hogy 6:10-kor landolt a gépünk, és 7:10-kor már szállt fel a Lufthansa. Hát ha csak kevés szóval akarom összefoglalni akkor egy óra alatt: rugdostam a nem túl megértő kinai bőröndjét, futottunk több kilométert miközben próbáltunk rájönni merre kell menni, türelmetlenül kezeltük már egymást is, de végül hatalmas befutóval, és annak köszönhetően hogy uniós tagországból származó útlevelünk van, odaértünk, még a kapunyitás előtt ráadásul, csak hát kicsit leizzadva, büdösen, és baromira fáradtan kiborultan.
A Lufthansa meg jó, semmi baj nincs azzal. Kicsit kicsi volt a nagy Boing után :), de végre angolul szóltak hozzánk, és megértettek...
A reptérről haza fele még lekellett térnünk az autópályáról baleset miatt, de 36 órával az indulás után végül hazaértünk.
A véleményem az Air China-ról még most is szar, de hozzáteszem, ez szubjektiv.
Most meg már lassan egy hét eltelt, és félek a további két hét is igy elrohan.

Ahány ember...

Már a 3. nap telt el itthon, és én kicsit másképp élem meg talán az egészet mint Gábor. Én nem érzem magam turistának, sőt olyan, mintha soha el sem mentünk volna itthonról. Nem hiányzik Sydney, Ausztrália egyenlőre, csak talán egyetlen dolog, hogy többet legyek Gáborral. A hétköznapjaink nagyon nyügisek, nekem nincsenek terveim, nincs előre kialakitott tervem, mikor kivel találkozom és egész nap meg sem csörren a telefonom. Egyenlőre senki nem hivott egyetlen embert kivéve, de még sem vagyok itthon sokat. Többnyire próbálom intézni az orvosi dolgokat, na meg Gábort furikázom ide-oda, a maradék időt meg tölteném a családdal itthon, de sajnos az igen kevés volt eddig.
Azt abszolut nem mondanám, hogy nem találom itthon a helyem, jó itthon lenni, azért csak ez a hazám. De a magány érzése azért rendesen eluralkodott rajtam attól, hogy a magánéletünkre ami kint  csak kettőnkről szólt abszolut nincs időnk.
A haza út rémesen hosszú volt, 36 óra utazás, de majd erről egy külön beszámoló.
Az idő egyébként rém gyorsan telik...

Australia: bloody long way...

...áll az elsőként szerzett hűtőmágnesünkönt, s jár most a fejemben fél nappal azelőtt, hogy megkezdjük az utunk haza.
Hát most a hátam közepére se kivánom ezt a hosszú utazást (nem is esne jól a két napja fájó hátamnak), a repülést, a várakozást...
S valahogy még mindig csak néha jön az izgatottság érzése, valahogy amikor már kezdesz megszokni valamit furcsa érzés kiszakadni belőle, még ha csak 3 hétre is. Persze mennék már haza a családhoz, de emlékszem azokra a napokra, amikor sirva mondtam Gábornak, hogy nekem kell egy kis feltöltődés otthon, és én nem birom ki karácsonyig...
Tény, nem birtam volna ki, vagy csak nagyon nehezen, mégis megszoktam azt ami itt van, és furcsa lesz az, ami otthon vár.
A bőröndök legalább már utra készek, meglepődésemre nem lett teli és csak 16 kg-t nyom. Bár még reggel kerül bele egy két dolog, de a súlyhatárt legalább tuti nem lépjük át. Bár Gábor necces (de nem a bőröndje :DDDD).
Na szóval most egy kis alvás, aztán röpke 30 órás utazás után megláthatjuk azt nyujta-e még számunkra a hazánk, amit nyujtott 1 évvel ezelőtt.

Otthon meg tessék készülődni, sütni, főzni!

One week left

Már napok óta az itteni reklámokról szeretnék irni, és nem arról, hogy utálatos, hogy kb. 10 perc műsort követ min. 8 perc reklám, hanem, hogy azért vannak nagyon jó kis reklámok, amik úgy megütik az embert, vagy megérintik, amik hatással vannak rám, amit szivesen nézek, ami minőségi...a sok idétlen mellett. De két napi keresgélés után sem találtam meg azt amelyiket be szerettem volna linkelni, igy ez a téma még várat magára.
1 hét múlva már ilyenkor otthon leszünk, már otthoni idő szerint is. Valahogy még most nem tudom felfogni, és csak a Gábor blogját olvasva kezdtem el kicsit azon gondolkodni, milyen is lesz otthon. Bennem valahogy inkább az a kérdés kering hetek óta, milyen lesz az út. Eszembe jutnak régi jó szomszédom szavai: Minél többet repül, ő annál többet parázik, annál idegesebb.
Nem repültem életemben túl sokat, és mindig is élveztem, de valami oknál fogva baromi sokat nézegettem mostanában az Air China honlapját. Talán csak azért mert kinaival állunk szemben? Fogalmam nincs miért vannak kétségeim, vagy inkább félelmeim, de valahogy biztosan akarom tudni, hogy jó lesz a gép, hogy gyorsan el fog telni a röpke 30 óra...
Szóval már kivülről tudom hogy néznek ki az Air China gépei belülről, melyik az öt legmegbizhatóbb légitársaság (nincs közte az Air China :(, de Peking ott van az elsők között, ami a reptér forgalmát illeti), hol vannak a vészkijáratok :D
De hogy miért is ezt választottuk? Hát anno mikor eldöntöttük hogy augusztus és nem december, már több heti keresgélésen voltam túl, s már nagyon untam az online weboldalakat fürkészni, és összehasonlitó táblát preparálni csak azért, hogy a lehető legolcsóbbat találjuk meg. Már a Cseh Légitársaságtól kezdve, a Thai Airlines-on keresztül minden szóbajött, akár csak az Air China. De végül úgy döntöttem irodán keresztül foglalunk, mert már nincs kedvem szenvedni azzal, hogy a millió egy megnyitott ablakon a Mozzillában átlássam a helyzetet és megtaláljam a legjobbat.
A cél az alacsony ár mellett az volt, hogy ne keljen 50 órát utazni, egy napot várni reptereken...
Igy besétáltunk a Flight Center-be és ott helyben lefoglaltuk az első ajánlatot amit az ügyintéző adott, miután elmondtuk a feltételeinket.
És szerintem én máskor is igy fogom csinálni. Mert igen találhattunk volna 200 dollárral is kevesebbért online (50 órás úttal), de ha arra gondolok hány héten keresztül lestem a képernyőt, mennyi energiát fektettem bele, mennyit agyaltam...rájövök, ha már ennyi pénzt kiadok, csinálja ezt helyettem más.
Szóval hétfőn go away Sydney - Sanghai - Peking - Frankfurt - Budapest útiránnyal :)
Magyarország SEE YOU SOON :)

Mo vs Au

Ma megint megállapitottam, hogy az otthoni rendszer még akkor is mérföldökre el van maradva az ittenitől, ha itt sem működik minden tökéletesen.
Hosszú küzdelmek után ugyanis idén beadtam a derekam az otthoni kormánynak, és feladva a büszkeségem és az elveim, azt mondtam ba....tok meg vigyétek az én pénzem is. Bár nem örömmel, csak inkább tehetetlenség hiján átléptem az állami nyugdijrendszerbe.
Na ez volt hónapokkal ezelőtt és hát az OTP honlapján lévő információ alapján, és levélke szerint amit kiküldtek az otthoni cimemre, május 31-vel le is zárták az egyenlegem, se ennek megfelelően majd utalják a nettó hozamom. Na ugye már az is felháboritó, hogy csak a nettó hozamot, mert a fene se tudja megmondani mi minden féle jogcimen levonnak majd különböző költségeket, ami ellen még egy szavam se lehet, de az, hogy lassan július vége van, és még mindig egy fillér sincs a számlámon, az már még inkább bosszant.
Főleg azok után, hogy itt két hét alatt még a Gábor adójóváirása is megérkezett a számlájára úgy hogy levélben lett feladva, szóval először megjárta az Austral Post-ot is.
Ja és munka: A Bunningsnál nem csak jutalom osztás volt, hanem mint a mai bérpapiromról kiderült béremelés is. Plusz kétdollárhuszonkétcent :). Még pár év és én leszek a családfenntartó :D

"You did good!" (Jól csináltad!)

Legalábbis a Bunnings szerint, ugyanis ez állt annak a bérpapirnak a boritóján, ami a jutalmamat részletezte. A belsejében meg szépen megköszönték, hogy hozzájárultam a Bunnings vevők bizalmának megnyerésében és épitésében, és hogy örömmel tölti el őket, hogy ezért adhatnak nekem egy kis bónuszt, ami nem kevebb mint bruttó 360 dollár plussz 200 dollár Bunnings ajándék utalvány. Ja de azért kérik cserében, hogy tartsam meg a remek munkám jövőre is :).
Na ennek örömére ma elkezdtem nézegetni, hogy mire is vásárolhatnám le a 200 dollár ajándék kártyát. Gondoltam én naiv, majd valami nagyobb Bunningsban találunk egy olcsó wardrobe-ot, mert ami most van lassan szétesik, és akkor lecseréljük. Hát ha eddig azt gondoltam, hogy azért minden megfizethető áron van itt a keresetünkhöz képest, most visszavonom ezt a kijelentésem.
Szóval én 200 dollárból, azaz 44000 magyar fabatkából gondoltam már kapok egy olyan lapokból álló, szereld otthon össze szekrényt. Na hát a 200 dollárom max. egy ajtóra futja, vagy pár polcból álló polcrendszerre. még egy válfatartó rúd is 50 dollár felett van.
Na jó, gondoltam akkor nézzük meg Ikeát, már csak kiváncsiságból, mert ugye az ajándék utalvány csak a Bunningsban vásárolható le. Szóval rákerestem a wardrobe-okra és hát 700 dollár körül találtam olyat, aminek undoritó a kinézete és még nagynak se nagy. 500 dollár alatt lehet kapni szép kis rudakból, fém rácsos tárolókból álló szekrényt, ami inkább néz ki egy konyhai tárolónak, mint hálószoba bútornak...
Gondoltam megnézem az otthoni árakat is, s majd felapritva kihozom a bőröndbe. De nem mertem, mert ha itt igy el vannak szálva az áraktól, már ami a bútort illeti, akkor mi lehet otthon.
Na erre most eszembe is jutott, hogy Kath-nél valami tervező járt ma és magyarázta, hogy kellene átalakitani a szobákban a berendezéseket. Holnap lehet meg is kérdezem nem akarják-e nekem adni valamelyik szekrényüket, mielőtt kidobnák :)
Ja és visszatérve a jutalomra, Gábor azt mondta legyek büszke magamra,  főleg azért mert a kolleganő akivel felváltva csináljuk a melót, egy fillért se kapott.
Hát nem tudom, büszke vagyok, de azért sajnálom, még akkor is, még ha jogos is.
Ja és még egy öröm hir, megkaptam az adójóváirásom is, vissza kaptam az összes befizetett adóm, ami nem kevesebb mint kettőezerkettőszázhuszonötfabatka :), s rögtön meg is leptem magam egy ilyennel:

Ugye milyen szép szine van? :D
Gyorsan le is rajzoltam magam vele :)

Ja és senki ne lepődjön meg otthon , ha szuvenirként szerszámoskészletet kap :D

Ami más és jobb...

Valamelyik nap néztünk egy ausztrál filemet - Red Dog - hát nem gondoltam volna, hogy itt is tudnak ilyen jó, és igen elgondolkodtató filmet késziteni. Egyben volt megható, érdekes, és még vicces is. És nagyon ausztrál.
De nekem tetszett, s bár a magyar filmeket is szeretem, de ez számomra sokkal inkább szinvonalas volt, mint a mostani magyar filmek. Meg találták azt a témát, ami szerintem minden embert magával ragad, s ráadásul igaz történetet alapult. Bár ezt az igazi ausztrál akcentust még mindig nem igazán értettem :(

Ami meg meglepett belemerülvén az adóbevallásba, amit már voltam olyan ügyes, hogy már be is küldtem online (remélem jó is lett...), hogy itt még akinek kellene is adót fizetnie is annyi mindennel tudja csökkenteni az adóalapját, hogy a végén képes kihozni nullára a fizetendőt.
Nekünk mivel alacsony a jövedelmünk (a hivatalos :)), igy az összes befizetett adónkat visszakapjuk, ami az én esetemben nem kevés (otthoni egy havi bruttóm körül mozog, vagy több? - lesz miből kifizetnem a hitelem, hurrá). De ha többet keresnénk, ami képtelenség heti 20 órával, de ha mégis, akkor pl. le tudnánk irni a ruhánk mosási költségét (mivel nekem kötelező munkaruhám van, Gábor meg ugye szakácsruhát hord, tehát szintén speciális ruhája van...), Gábor még a beszerzési értékét is, és minderről 300 dollárig számlát se kell bemutatni (na jó van ezen belül kikötés mennyi lehet a mosási költség max...). Utazási költséget, ha megvannak a jegyek, és a munkahely nem ad utiköltség támogatást..., sőt még az olyan jellegű oktatási költséget ami a munkaköri leirásomhoz szorosan kötődik, számitógép vásárlását, ha használom itthon a munkámhoz, irodaszer, utazási költséget a suliba...
S egy csomó meglepő dolog még. Pl. ha adományoztam, pl. dobtam 5 dollárt valamelyik hajléktalan kalapjába már azt is beirhatom... Ha adományozok valamely regisztrált szervezetnek...
És még számtalan dolog, amivel csökkenthető az adóalap.
Persze van fizetni való is. Pl. ha nincs olyan egészségbiztositásod, ami privát korházi kezelést is fedezi, akkor fizetned kell 'medicare levy"-t. Na de ha alacsony a jövedelmed akkor nem kell :)
Ja és 6000 dollárig eleve adómentes a jövedelem. És bár július 1-től (itt a pénzügyi év júl. 1-jún 30 között van) emelték a jövedelemadót, de az adómentes jövedelemhatárt kitolták 18000 dollárra. Szóval még egyik kezükkel elvesznek a másikkal mindig adnak. Ez egy ilyen állam. S igy is lehet!
Az általános forgalmi adó meg csak 10 % mindenre, kivéve pl. az alap élelmiszerek többségét, az oktatást, néhány egészségügyi terméket és szolgáltatást, nemzetközi levelezés... mert hogy ezek adómentesek :).
Aztán a cégeket amennyire tanultam, annál jobban megadóztatják, de ebbe nem merülnék bele, mert nincs igazán sok infom róla...

A mai program: bálna nézőben voltunk, hát ez lett a legjobban sikerült kép

Igy is lehet

Olvasva más blogokat sokszor elgondolkodom emberek mit fel nem adnak egy jobb, vagy talán csak izgalmasabb élet, valami új reményében.
Nekünk nem volt otthon annyira kialakult életünk, persze volt mindkettőnknek munkája, ami jónak volt mondható, és még szerettük is, voltak, vannak könyveink, tárgyaink otthon, de nem volt saját lakásunk, kutyánk, macskánk... Nem kellett eladnunk semmit ahhoz, hogy nekivágjunk a nagyvilágnak. Persze mi nem is azzal a céllal indultunk, hogy valahol máshol akarjuk leélni az életünk, mi csak kalandvágyból döntöttünk úgy hogy külföldön akarunk élni pár évig (bár az a gyanúm Gábor lehet egy életre tervezte már akkor is, és tervezné most is, ha én is benne lennék :)).
Szóval csak a spórolt pénzünk áldoztuk fel, én csak  kevéskével a böröndben, Gábor kicsit többel kezdtünk új életet. (Röhejes, mert az ami akkor soknak tűnt otthoni mértékben, most itt kevesebb mint fél havi keresetem).
Szóval csak sokszor ülök és olvasom mások blogját, és csodálom őket, hogyan tudnak ennyire bátrak lenni, hogy mindent feltesznek egy lapra, hogy felszámolnak maguk mögött mindent, és azt mondják, itt most lezárunk valamit, és valami újat kezdünk.
Teszik ezt sokszor gyerekkel, vagy gyerek nélkül, párban, vagy pár nélkül. Mi nem voltunk ennyire bátrak, bár ami engem illet nem is lett volna mit felszámolnom. Nem származom gazdag családból, a szüleim soha nem tudtak volna segiteni nem hogy abban, hogy lakást vegyek de még abban se hogy elinduljak az élet rögös útján. Választhattam volna gazdag férjet, de nem tettem, sőt...
Mi csak egy kis költőpénzt és némi ruhát csomagoltunk be, és fogalmam sincs képes lettem volna-e arra, hogy tényleg felszámoljak magam mögött mindent egy olyan országért, amit nem is ismertem, ahol fogalmam nem volt, hogy majd megállom-e a helyem vagy csak egyszerűen hogy megszeretem-e majd, jól érzem-e majd magam...
Hisz most, egy év után is még nagyon magányosnak érzem magam az otthoniak nélkül, barátok nélkül... Persze tudom, csak nyitottabbnak kellene kicsit lenni a világra,  hisz itt is találhatnék barátokat, itt is kimozdulhatnék velük... de ez mégse ugyan az, s talán soha nem lesz ugyan az.
Itt többet vagyok egyedül, mint az életben valaha, talán többet hallgatok, mint beszélek, s talán a magány amit már otthon is uralta az életem, itt is utolért.
S ha erre gondolok, nem bánom, hogy nem vágtam el a szálakat otthon, hogy hagytam menekülési lehetőséget, még akkor is, ha igazából nem is nagyon volt mit elvágni, vagy felszámolni. De azt a keveset, amim otthon van, nem adtam fel.
Aki egyszer bele vág, soha nem fogja bánni, mert ez az ország még az olyan zárkózott hülyéknek is mint én vagyok, tényleg a lehetőségek országa, s én csak csodálom azokat, akik mindezt úgy teszik, hogy egy életre szóló döntést hoznak, eladnak házakat, kocsikat, tárgyakat, kutyát, macskát, vagy épp hajóra rakják az addigi éltük, és egy teljesen idegen közegben valami újba, valami bizonytalanba, valami izgalmasabba kezdenek.

Fejlődés erőfeszités nélkül nem létezik

Ha egy könyvelőnek azt mondják miért nem viszed el az adóbevallásotokat egy könyvelőhöz, megcsinálja 50 dollárért, minek szenvedsz vele az kb. olyan, mintha egy varrónőnek azt mondanánk, vidd el a ruhád átalakitattni egy varrónőhöz.
Nem azért csinálom, mert sajnálom az 50 dollárt, hanem mert szeretem a kihivásokat, és folyamatos kényszert érzek a fejlődésre. Már évek óta mondtam, hogy hiányzik az életemből a tanulás, és most élvezem, hogy idegen nyelven láthatok bele abba amit otthon csináltam, és belső kényszert érzek arra, hogy itt is megtanuljam, hogyan kell ezt csinálni.
Hisz vajon mit keresnék itt ha nem a fejlődés vezérelne. Minek jöttem volna 20 ezer kilométerre el az otthonomtól, ha nem úgy szeretnék haza menni, hogy több vagyok, mint voltam.
Ülhetnék itt a babérjaimon, élhetnék abból amim van, csak annyi angol tudásból, amit kihoztam, csak annyi képességből ami velem volt, de akkor vajon miért nem otthon ülök a babérokon?



"Az első krémestől még senki sem lett kövér, és tíz-húsz cigarettától sem dohányos. A rászokás folyamata a döntő. S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni. Vérré, reflexszé, ösztönné, jellemmé, és végső soron sorssá csak az lesz, amit sokszor ismételünk. Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a miénk."
Müller Péter

"A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből."
Balla D. Károly

Nyelviségek

Lassan már 10 hónapja vagyunk itt, és mindig arra panaszkodtam, hogy nem beszélem az angol nyelvet ugy ahogy szeretném. Még mindig nem értem el azt a szintet, amit már meg akartam ütni ennyi idő után, de rájöttem, hogy ez nem is olyan egyszerű, mint ahogy gondoltam, ahogy álltalában az emberek gondolják.
Tényleg sok idő kell ahhoz, hogy az ember füle ráálljon, és az agya meg befogadja az új infokat.
De mitől is fejlődnék, ha nem teszek meg érte mindent? Hisz ez nem csak arról szól hol majd megszokom, majd ragad ez az rám. Igyis lehet, de igy ne várja senki, hogy akár egy év után már tök jól beszél. Persze egy jó nyelvérzékkel rendelkező lehet, de nem én.
Szóval most van kicsit több időm, és elkezdtem foglalkozni az angollal. Próbálok úgy tanulni, hogy élvezzem is. Ezért a nyelvtan könyvek helyett Kis Herceget olvasok angolul, és zenéket hallgatok szöveggel.  Először szöveg nélkül, aztán szöveggel, aztán megint szöveg nélkül. Amit nem ismerek szavat szótározok...
És valahogy ez bejött. Valahogy érzem a fejlődést. Egy éve mikor olvastam a Kis Herceget a feléig jutottam, napok, hetek alatt, most ugyanezt pár óra alatt értem el. És észrevettem, hogy nem forditom a szöveget, csak olvasom és értem.
S ha a zenékre is figyelek, sokkal több mindent kiértek mint korábban.
A Bunningsba többet beszélgetek, s már várom, hogy vissza jöjjön Kath, és még több lehetőségem legyen a kommunikációral.
Szóval a nyelvtanulásra rágyúrtam, mire hazamegyek már meg sem tudok szólalni majd magyarul.
Első mondatom tesóhoz ez lesz: "Nem beszélni magyar" :DDD
Ja és ha már hazamenetel. Már irom a listát mit kell majd kihoznom (azt nem tudom hogy fogok egyszer hazacuccolni, hány bőröndöt kell majd feladni), de lassan irni kellene a baknacslistát is a 3 hétre. Hogy miket akarok csinálni, kivel, merre...
Ami kihagyhatatlan: Bulizni egy hatalmasat tesóval!!!! (Na jó Bogica te is jöhetsz :DDDD)

It's like love

Life has drawn you here
Feel the warmth pulling you near
Breathe it in and let it fill your heart
It’s like love
Cleanse your soul
Feel it in your veins
Breathe it in your lungs will stain
It’s like love
For the first time
It’ll all make sense you know
Yea you know

Seen it all before
Till you found something more
Breathe it in and let it fill your heart
It’s like love yea
Cleanse your soul
Feel it in your veins
Breathe it in your lungs will stain

It’s like love
For the first time
It’ll make sense you know
yea you know

It’s Like Love
Cleanse your soul
Feel it in your veins
Breathe it in your lungs
It’s like love for the first time it’ all make sense you know

Vevoszolgalat

Ha mar a burokraciat vesezgettem meg kell hagyni, hogy a Customer Service (ugyfelszolgalat...) sem jobb. Fel eve vettem egy ASUS EeePC-t, s hat egyik nap ugy dontott az aksitoltoje, hogy nem mukodik. Ugye ez egy tartozek, szoval elvileg van rajta jotallas, vagyis nekem eszembe se jutott az ellenkezoje. Elso dolgom az volt, hogy visszavittem az uzletbe ahol vettem, hogy csereljek ki. Kozoltek, nekik nincs keszleten, s bar vissza tudjak ok kuldeni a szerviznek, de legyek olyan szives, hogy en hivom fel a szervizt es kuldom vissza,mert az gyorsabb...
Masnap egesz delelott azzal jatszottam a munkahelyen, hogy probaltam elerni a szervizt. Elsonek ugye a szokasos dolog, ha az ember felhiv egy ugyfelszolgalatot, valassz a menupontokbol, ami nekem ezzel a nyelvtudassal nem mindig egyertelmu melyiket kell valasztani (bar ez sokszor meg otthon se az :D).  Szoval nagynehezen eljutottam odaig, hogy milyen menupontot kell valasztani, azonban folyamatosan csak azt mondogatta a ket zene kozt egy gepi hang, hogy egy varakozo van elottem. Tartottam tobb mint negyed oran at a vonalat de semmi. Probaltam tobbszor is, semmi.
Meg du. a mobilomrol is megprobaltam oket elerni, de csak annyit ertem el, hogy lement tobb mint 10 dollar a szamlamrol, de a telefont senki nem vette fel.
Ekkor mar annyira duhos voltam, hogy azt kereztem milyen email cimre irhatok nekik egy nagyon szep kis levelet.
Eloszor azonban megint vissza az ertekesitohoz, hogy rabeszeljem, kuldje o vissza a szervizbe az adapterem, mert en nem erem el oket. Bicajra ujra fel, irany a bevasarlokozpont. Ott rutinosan a penztarhoz mentem, de ok atpasszoltak egy ujabb eladonak.
Na itt jott el az a pont, amikor azt mondtam mar magam sem tudom akkor most mi van. Ez az elado ugyanis allitotta, hogy az akumulatorra meg a gepemre van garancia, de a tartozekokra nincs. Szoval vennem kell egy ujat, ami 100 dollar. Es ez nem vicc, 100 dollar egy masik gyartotol, mert az ASUS-et nem forgalmazzak. Na engem se vettek palira.
Megkoszontem szepen, es kozoltam, akkor megyek es veszek az ebay-en 20 dollarert.
Este mar irtam a szep kis levelet az ASUS-nak, amiben kikertem magamnak, es mar majdnem kozoltem, hogy en bizony soha tobbet nem veszek ASUS termeket, mikor is azt mondtam, ok, meg kapnak egy utolso eselyt.
Felhivtam megint, s lass csodat, du. 5-kor mar ok se voltak olyan elfoglaltak, valaszra leltem. Azt azert nem mondhatom, hogy a pasi baromi megerto volt a nem perfekt angol tudasommal szemben, de unott hangon azert csak elmagyarazta hova kell mennem, es ott kicserelik. De mondjuk ha nem kerdezek ra, hogy most akkor valami azonositot meg ad-e amire majd hivatkozhatok (mert hogy a jotallasi jegyben az van, hogy azt feltetlenul irjam fel), akkor o onkent fel se hozza. Szoval megadta a cimet, ahova vagy elkuldom, vagy elviszem...
Masnap Gabor a delelottott atutazta (mert hogy a szerviz a varos masik feleben van) miatta, de mindenfele ellenkezes nelkul adtak egy ujat vegul.
Hat azota is agyalok rajta, hogy azert egy nem tul elegedett hangnemben irni kellene az ASUS szerviznek egy visszajelzest, miszerint a szerviz szolgaltatasukkal nem vagyok a legelegedettebb, s hogy talan a nagy es kiskereknek sem artana ismerni a garancialis felteteleket pontosan.
S hogy oszinte legyek nem ez az elso, es azt hiszem nem is az utolso rossz tapasztalatom itt Ausztraliaban a Vevoszolgalattal kapcsolatban...
Ez azt hiszem itt se jobb mint otthon, s raadasul egy idegen nyelven intezni valamit, ahol baromira szogletesek, hat nem egyszeru...

Bürokrácia

Hát ez itt is csak bürokrácia, s olykor nem a legjobb...
A suliban csak úgy fogadják el a speciális távollétem (mert ugye suliidőben megyünk haza, nem szünetben), hogy először kifizetem a következő negyedévre a tandíjat. Addig nem adhatom be a kérelmet, még ez meg nincs. Úgyhogy most megint várom a fizut...
De ami miatt kiakadam, hogy egyik irodából küldtek a másikba, itt ezt kell elintézni, itt azt... S hogy ha az angol azt mondja, hogy "Nineteenninetyfive" az nem azt jelenti feltétlenül, hogy 19.95, azaz 19 dollár 95 cent :) A pénzügyes aggyal ugyanis ez 1995 dollár. Ezt is meg kell szokni, úgy mint a "Nineteenhundred"-ot ami meg 1900 :). Még jó hogy könyvelést tanulok.
 Ja és azok után hogy kicsit félreértettük egmást az ügyintézővel, még közölte is, hogy attól, hogy kifizetem a tandíjat, még csak az ő részéről OK a hazamenetelem, ezután még két feljebbvaló is elgondolkodik rajta, hogy jóváhagyja-e.
Hát ha nem, akkor azt hiszem újra bemutatkozom...

Augusztus 7. 8:45

Az idő amikor újra magyar földön landolunk.
Megváltoztatva az eredeti tervet, nem decemberben hanem már augusztusban haza megyünk látogatóba. Anno, mikor Gábor ragaszkodott a decemberhez, millióegy érvet tudtam ellene felsorolni. Most, hogy  már a repjegy is megvan augusztusra, millió egy érvet tudok felsorolni augusztus ellen.
Fogalmam nincs miért nem örülök úgy mint kellene, hisz már régóta szerettem volna kicsit haza menni, hisz annyiszor elmondtam az elmúlt közel tíz hónap alatt, hogy bár csak egy hétre haza mehetnék... Most meg semmi, semmi örömöt nem érzek még. Lehet, hogy csak mert belegondoltam, hogy megint közel a nulláról kezdhetem majd, ha visszajövök? Már ami az anyagi részét illeti. Hogy tudom nem igazán tudok haza vinni ajándékokat, még mindig az anyagi része miatt.
Vagy csak egyszerűen félek, hogy rossz lesz megint visszajönni, hogy gyorsan elrohan a 3 hét, vagy talán amitől még jobban félek, hogy hiányozni fog az itteni élet...
Hát fogalmam nincs, mitől kavarodtam így meg (vagy részben tudom), de az biztos, amennyire vártam, hogy haza menjek, most annyira félek is tőle...

Akkor mától tegeződünk...

... mert hogy Gábor is betöltötte a 30-at :DDDD

Azt mondják a legjobb öröm a káröröm, de majd akkor is ezt mondom, ha visszakapom szülinapomra azt, amit ma Gábor kapott tőlem? :)
Mindenesetre szerintem felejthetetlen volt számára a 30., s nekem is, mert bár én nem ugrottam vele, de nagyon élveztem a mai napot.
Vele együtt izgultam, sőt ideges voltam, mert azért a félelem bennem volt, mi lesz, ha nem élvezi, ha nem mosollyal az arcán landol, ha...
De szerencsére mint a kép is mutatja...nem volt gond. (Bár lehet a nadrág másról tanuskodna :D)
Egy biztos, egyszer nekem is ki kell próbálni az ejtőernyős ugrást!!!
Este meg egy kis levezetésnek még egyszer felvittem a felhők közé Gábort. Elmentünk vacsizni a Sydney Tower-be és végre éjszakai fényben is megcsodálhattuk Sydney-t. Nagyon jó kis hely (ennyi pénzért már lehet is :D). Az étterem forgott körbe és egy óra alatt 360 fokos kilátás tárult elénk :).
Hát élmény volt a mai nap, csak kár hogy ilyen is csak egy évben egyszer van :(. Na jó talán az én szülinapomra majd Gábor is kitesz magáért!

Ezisazis

Mától beköszöntött a naptári tél, de szerencsére még csak a naptárban. Mondjuk itt télen se megy a hőmérséklet tizenpár fok alá, de azért kicsit csípősebbnek érzem a levegőt mint otthon. Már sálat kötök, főleg amióta sikerült úgy megfáznom, hogy két hétig beteg voltam, és lassan csizmát is vennem kellene. De az azért röhej, hogy még sokan már csizmát húznak, még mindig van aki mezítláb jár, és szó szerint :DDD.
Amúgy olyan össze vissza öltözködnek az emberek. Az ausztrálokat inkább hagyjuk, azt hogy összeöltözés, vagy hogy passzoljanak a ruhák egymáshoz azt felejtsük el velük kapcsolatban. Elnézem néha mennyire nem tudnak öltözködni, de itt ez a divat. Bármit felvehetsz bármivel. És ez nem vicc. Az irodisták reggel a kis fekete kösztümükben és futócipőben sétálnak be az irodáig. A táskában meg a magassarkú, mondjuk ez még praktikus is.
De egyébként tényleg nem számít miben van az ember, lehet az szakadt, fel lehet venni a kockásat a csíkossal, a lilát a ciklámennel, itt nincsenek határok. Na de én maradok a jó kis európai stílusnál, a londoni csíkos sálamnál, a franciás fekete sapimnál, és az imádott Converse cipőmnél...
S bár még odakint nincs olyan hideg, de a lakás viszont nagyon is az. Nyáron se volt meleg, most meg a kesztyűt nem kint, hanem bent hordom. Már néha fűtünk is, az ágymelegítő meg minden éjjel megy. Itt viszont a lakásokban nincs fűtőtest, meleg ország, minek az. Ehelyett a hordozható kis villanyos radiátorok, a gázos melegítők vannak mindenhol az üzletekben, és épp hétvégén néztem, hogy némelyiket baromi sok pénzért vesztegetik.
Ja és a nagy hír, agyalunk azon, hogy karácsony helyett augusztusban megyünk haza :), persze csak látogatóba!
Hát a suli szempontjából nem a legjobb, mert ugye akkor pont nincs szünetem, és majd orvosi igazolást kell hoznom, mert másképp nem fogadják el a hiányzást..., na meg már a repjegy se olcsóbb... de mégis valahogy most nagyon be van sózva a fenekünk. Valahogy kezdjük bele élni magunkat, mert ugye így még egy év se telik el a kijövetelünktől, de az eltelt lassan 9 hónap nem kevés, és még decemberig 6 hónap lenne, ami meg ugye szintén elég sok.
Mennénk már egy kicsit, kicsit látni, hogy otthon se jobb, csak azért hogy itt még jobb legyen. Mert már azért hiányzik nagyon a család, a barátok, kicsit már szeretnénk része lenni az otthoni életnek. Kicsit már kellene a feltöltődés, az újabb löket a következő egy-két évre.
S bár eddig a karácsony ellen beszéltem, amióta már Gábor is augusztust akarja, hirtelen magam sem tudom mi lenne a jó.
Na majd a repjegyárak döntenek, meg lehet a Bunnings :D

Kicsit másképp

Amióta valaki azt mondta, hogy olvasom és jó a blogod, csak többet szeretnék RÓLAD olvasni, tudni azt, veled mi van, sokat gondolkodom róla vajon eltérjek-e az eredeti koncepciótól, miszerint ez csak egy tényközlő, információtnyújtó blog. Eredetileg csak szerettem volna bemutatni az itteni életet, a várost, Ausztráliát, összehasonlítani Magyarországgal...
Néha eltértem ettől, de mégis mindig valahogy próbáltam tényeket bele vinni a bejegyzéseimbe, és nem írni érzésekről, arról mi van bennem, mit hogy élek meg...Erre réges régen volt egy másik blogom, de már azt sem írok.
Ma azonban rájöttem, ha egyszer végleg hazamegyek, mert most még mindig úgy érzem, egyszer haza megyek..., és majd nosztalgiázni akarok, jó érzés lesz vissza olvasni mindent, nem csak azt, hogy mennyi lejtő van itt, hogy mennyire pontosak a buszok, hogy sok minden fordítva van...
Egy idő után már ezek természetes dolgok, és már nem figyelek rá. Így már nem tudok újdonságot megosztani a városról, mert már benne élek, már a lakója vagyok, nem csak egy idegen.
De arról tudok írni, hogy mennyire rossz napom volt ma, vagy legalább is mennyire üldözött a bad luck.
Csak egy volt osztálytársam jut eszembe, aki nem olvassa ezt a blogot, tehát akár le is írhatom a nevét (egyébként meg úgyse sértődne meg...), szóval Hrubos Bettinek éreztem magam, annak az embernek, aki kisétált a bevásárlókosárral a boltból, vagy akinek mindig beakadt valahova a cipősarka és letört, aki mellett felrobbanhatott volna egy bomba, ő akkor se vett volna tudomást a külvilágról, csak sétált volna tovább békésen. :)
Szóval miközben a harmadik, majd negyedik és ötödik számítógép is azt mondta, hogy kakukk miután hozzá értem, úgy döntöttem (Hrubos Betti úgy döntött :D), hogy feladja, igenis megmondja a tanárnak, hogy ő bár nagyon szeretné megírni a mai vizsgát, de a világ összefogott ellene, és hát képtelen rá.
Hát a tanár meg megszánt, és hazaküldött, gondolta, nehogy már még rá is átszálljon a rontás
Szóval én hazahozhattam a dogát, és itthon megoldhatom jövő hétig.
De hozzá kell tennem, én lehet még most is ott ülnék ha működött volna a technika, annyira nehéz volt a doga, eddig csak 3 órán keresztül kutattam a neten, és 11-ből kb. 5 kérdést ha meg tudtam nagyjából válaszolni.
Hát ezt a negyedévem lehet nem teljesítem kiválóra :(

Szóval bár a tényközlésnek nem lesz vége, de azt hiszem kicsit engedem kiteljesedni önmagam ebben a blogban is.

A dolgos hétköznapok

Az ember neki indul a nagyvilágnak és azt hiszi ott minden más lesz...
Valahogy soha nem gondoltam bele mennyi energiabefektetéssel jár az, hogy úgy élünk ahogy, s vajon, ha kevesebbet dolgoznánk ugyan így élnénk-e. De igazából abba se gondoltam bele egyáltalán ez soknak számít. Na jó egyértelmű, hogy Gábor esetében igen!
Na de lássuk én többet dolgozom mint otthon? Fél éven keresztül biztos nem, de most?
A napi rutinom: reggel kelek 7:10-kor, vagyis akkor ébreszt az óra, aztán igazából 7:20-kor dob ki az ágy. 7:50 körül indulok, hogy addig mit csinálok nem részletezném, nevezzük készülődésnek :).
Szóval nyolc előtt felpattanok a bicajomra, és 8 körül már oda is érek a britt családhoz, akiknél reggel másfél órát dolgozok. S mit nevezünk itt munkának? Mosás, teregetés, ruha összeszedés, gyerekruha szekrénybe rakás, mosogatás, vagy csak mosogatógép beiindítás, konyha rendbeszedése, felmosás, s mindeközben gyerekistápolás. Mert van egy segítségem, nevezzük Jacknek :), egy másfél éves kissrác, aki ott van a nyomomban, és segít felmosni, teregetni, kimosni...néha üvölteni, vagyis csak megmutatja hogy kell üvölteni, néha megnevettetni, néha pedig lefárasztani.
Közben ha szerecsém van gyakorlom az angolt is a szülőkkel, nem csak a gügyögést a gyerekkel.
Fél tízkor van fél órám eljutni a másik munkahelyemre, ami teljesen más, mint ez. A Bunningsban irodai munkát végzek 5 órán keresztül, ami nem sok idő, de figyelembe véve, hogy angolul kell beszélnem, és hát elég nagy kihívás ez nekem,, sokszor nagyon soknak érzem ezt az időt is. Itt már nem lehet gügyögni, bár néha úgy érzem mást sem csinálok, miközben próbálom kifejezni, vagy épp kimagyarázni magam. Azt hiszem ez az a munka, ami még otthon is kihívást jelentene, hisz felkapkodni a telefonokat miközben szortírozni kell az email-okat, megoldani a napi rutin feladatokat (jelentések nyomtatása, elkészítése...), és eleget tenni a managerek igényeinek, az épp aktuális kéréseknek, és mindig mindenről tudni (na ez nekem még nagyon nem megy), tudni ki mikor hol van, mit csinál, hol érhető el, és képben lenni a termékeinkkel, a vásárlók igényeivel... azt hiszem otthon se menne minden nap könnyedén.
De az angolom talán egyszer majd fejlődésnek indul és ezt is kirázom kisújból.
Mert talán csak ez az egy, ami miatt most még hátráltatva érzem magam a munkában, és nem tudok olyan szintet megütni, amit szeretnék.
Szóval 3-ig irodai munkát végzek, majd megyek vissza a britt családhoz kiszellőztetni a fejem. Mert hát szellemileg ekkorára már általában kész vagyok. Délutáni munkám egy kis játszadozás. Nekem ezért is fizetnek :D.
Fél 4re megyek Jack-hez, és 6-ig ott vagyok. Eközben játszok vele, figyelek rá, megetetem kekszel, megitatom vízzel (ugye milyen nehéznek hangzik?)... Néha viszont ez is elég nehéz munka, nem fizikálisan, szellemileg, mert hát azért egy másfél éves gyerek figyelmét lekötni két órán keresztül elég nagy kihívás tud lenni, főleg a nyűgös napjain, amikor semmi nem jó... De szerencsém van, mert hihetetlen kedvesek a szülők, és imádok velük lenni, de tényleg. Sokat tudok tanulni, és hát látni hogy nől fel egy kisember, átélni vele olyan pillanatokat, amit felnőttekkel nem lehet, nekem néha maga a csoda. Szeretem ezt a munkát csinálni, szeretek nanny lenni, és talán ez is az oka  annak, hogy nagyon gondolkodom rajta, hogy váltok, és csak ezt akarom csinálni, csak ilyen munkát kellene vállalni, és hagyni az irodát.
DE, tudom, ha egyszer hazamegyünk akkor a nanny tapasztalatommal otthon semmmire nem megyek, míg a Bunnings referencia pedig nagy előny lehet.
Szóval reggel 8-tól este 6-ig úton vagyok, vagyis "dolgozom" hétfőtől-csütörtökig, péntek-szombat pedig suliban vagyok reggeltől délután 4-ig.
Szóval akkor mennyit is dolgozom egy héten? Bár a suli nem munka, de ahhoz, hogy itt pénzt kereshessek, a vízumhoz ugye kell, szóval ha ezt is beleszámítjuk akkor pontosan heti 52 órai elfoglaltsággal tudom megteremteni magamnak azt amiben élek most, azaz havi 208 órát vesz el az életemből a munka és a suli.
Ez szerintem nem kevés, de én még szerencsés vagyok, mert nem kemény fizikai munkát csinálok, és sokan ennél sokkal többet dolgoznak, sokkal rosszabb helyeken.
Szóval a jó élethez itt is ez kell, itt is dolgozni kell! De tény, otthon közel sem tudnék ugyan ilyen életet biztosítani magamnak ilyen heti beosztás mellett sem.
De az élet sehol nem fenékig tejfel. Itt is meg kell dolgozni a pénzért. Kinek jobban, kinek kevésbé, kinek többért, kinek kevesebbért...
Tíz óra, és Gábor még sehol...Valakinek sajnos ez jut, meló akkor is, amikor más már rég pihen :(

Kerekes story

Hát ez a kis csodajárgány, aminek köszönhetően már sok-sok dollárocskát megspóroltam a  pénztárcámnak (mert ugye nem kell buszjegyet venni), és aminek köszönhetően lassan olyan vádlim lesz mint egy sportolónak :D. Még nem számoltam össze sem a pénzt amit hozott nekem (fogalmam sincs kidolgozta-e már az árát...), sem a kilométereket, amit napi szinten beletekerek, de az biztos, hogy a majdnem minden reggeli emelkedővel induló túrám elég jól megmozgatja az izmaim, a tüdőmről  már ne is beszéljek. De élvezem, hihetetlenül élvezem, s amikor olyan reggelre ébredek, mint ma, hogy inkább húzok magassarkút és tipegek benne a buszon, mint bicajra pattanjak, nem érzem jól magam, még akkor sem, ha tegnap azért nyavalyogtam, hogy elvesztem az összes nőiességem, mert már azt sem tudom, hogy kell magassarkúban járni, mert mindig csak ez a r....dt bicaj van. Szóval hiányzik, ha már egy nap nem használom. Egyébként elég járhatóak itt az utak bicajjal is, mert szerencsére elég szélesek ahhoz, hogy az autók simán ki tudjanak kerülni. Itt nem igazán fordul elő, hogy feltorlódnak mögöttem, van hely bőven kikerülni. De a kereszteződéseknél, a körforgalmaknál nem árt figyelni, mert hát van olyan autós, aki nem figyeli a kétkerekeseket. Bicaj út itt ahol élünk, Randwick környékén nem sok van, vagy inkább nincs, de a city-ben azért vannak kiépített kerékpár utak. De szerencsére tényleg nem érzem magam veszélyben az útakon.
Ja és ami baromi fontos a bicajom se kell félteni, bár mindig lezárom, de nem tudom elképzelni, hogy ha nem zárnám le akkor is bárki hozzá is akarna nyúlni. Nem állítom ugyan ezt a központról, de itt a külső negyedekben a kutya se lopja meg a másikat.
Mostmár csak egy jó kabát kellene, mert hát már a pulcsi kevésnek bizonyult, nem kicsit fáztam meg...
És ha már közlekedés. Azért itt is fel tud bosszantani ez-az. Pl. hogy egyes járatok "prepraid"-ek bizonyos időintervallumban, ami annyit jelent, hogy nem lehet a buszon jegyet venni. Szóval ha nem vettél előre, akkor nem tudsz felszállni. Hát engem ez ma oly annyira felbosszantott, hogy miután vettem tíz alkalmas jegyet, amit kétszer kellett volna lehúznom, mert ugye a központból hazáig nem jó csak a drágábbik, vagy ez duplán, én mérgemben egyszer húztam le és spóroltam kb. két dollárt. Na meg megkockáztattam, hogy elkapnak az ellenőrök (akiket 7 hónap alatt még  nem is láttam).
Ja és mostanában még a kocsivásárláson is elgondolkodtunk, mert hát elég olcsón láttunk egy kis fehér csodát, de végül nem cseréltük le a két kereket négyre (végül is a két bicajnak összesen megvan a négy kereke :D).
Amire viszont már nagyon szeretnék jegyet venni az a repülő ;)

Érzések több mint 7 hónap után...

Ilyen erős honvágyam már rég volt. Furcsa ez a külföldön élés, mert eleinte utáltam, bármennyire is éreztem, hogy más. Aztán szép lassan kezdtem jól érezni magam, már nem hiányzott úgy az otthon, a barátok, a család. Megszerettem az országot, mert itt minden annyira más, s a hétköznapokban is örömet tudott mindig valami okozni. Egy ember mosolya az útcán, egy olyan nap, amikor jól ment az angol, vagy csak egy kávé, amit Kath-től kaptam. Apróságok, egy színes fa az utcán, a homok finomsága a tengerparton, az eső, ami felfrissített, egy kósza két dolláros, amit elém sodort a víz, egy húsz dolláros, amit a szél fújt elém :), vagy csak az, hogy itt vagyok, idegen nyelvet beszélek, és mégis boldogulok.
Szép lassan elfelejtettem, hogy kik várnak otthon, vagy legalább is az érzés átalakult bennem. Már nem sírtam anyának skypen, már nem keltem minden reggel azzal, hogy én nem akarok itt élni, mennék haza. Már azt meséltem mindenkinek, hogy ha tudnám, hogy anya nem rokkanna bele abba, ha itt akarnék élni, meg tudnám szeretni az itteni életem.
S ekkor jött egy nyaralás, s a dolgos hétköznapok utána. S jött a reggeli érzés megint, minden egyes reggel, hogy bár visszakaphatnám az otthoni életem. Már nem olyan erősen, mint 7 hónapja, de jött, s mára oly annyira felerősödött bennem, hogy talán most ebben a pillanatban bármimet oda adnám, ha csak egy napra, egy hétre, egy hónapra... haza mehetnék, ha csak egyszer magamhoz ölelhetném anyukám, a tesóm, a barátnőm (aki már családtag is, nem csak barátnő :)), és elmondhatnám nekik mennyit jelentenek számomra, és mennyire hiányoznak!!!!

Húsvéti nyaralás

Hát az eredeti tervből végül hellyel-közzel ez lett:

Sokban végül nem változott az útvonal, de sajnos időhiány miatt nem jutottunk el Fraser Island-ig, s sajnos az időnk nagy részét a kocsiban töltöttük.
Egyet biztosan tudok. Ha legközelebb neki indulunk 8 napnál kevesebbel nem tervezek. 5-6 nap semmire sem elég ebben az országban. Hisz itt első nap mentünk közel annyit mintha elmentünk volna Debrecenből Sopronba, azaz mondhatni keresztül hasítottunk volna kicsiny országunkon.
A látnivaló rengeteg, de minden szép helyhez le kell térni a főútról, ami plusz negyven-ötven kilométereket jelent ( ha nem többet), időben pedig minimum egy órát.
Szóval autóval 8 napnál kevesebbre el sem indulunk.
Az autó: jó szolgálatot tett. Kényelmes volt, elfértünk benne, volt minden ami kellett, mondhatni mi még ki se használtuk mindazt, amit nyújtott. Pont a legjobb méretet választottuk, hisz ahhoz épp elég nagy volt, hogy kényelmesen tudjunk aludni benne, ahhoz meg épp elég kicsi, hogy kényelmesen tudjam vezetni :)
Kicsit részletesebben a napokról:

1.nap: Sydney-Port Stephens-Port Macquarie
 A tervvel ellentétben igen későn, csak tíz óra után indultunk el Sydney-ből, ami azt jelentette, hogy 11 előtt nem keveredtünk ki a városból. Kb. két-három órás kocsikázás után letértünk a Pacific Highwayről, és megnéztünk Porth Stephensnél Birubi beach-et. Bár ez egy óra pluszt jelentett időben, de megérte megtenni ezt a kis kitérőt. Félig mintha sivatagban lettünk volna a homokdűnék, és a tevék látványa miatt, miközben az óceán gyönyörű látványa tárult elénk.

Ezután Port Macquarie-ig talán csak enni álltunk meg. Sajnos csak este értünk oda, így nem igazán láttunk semmit belőle a campingen és az ott elterülő parton kívül, de a víz melegét azért megízleltük. Na jó csak a lábunkkal, fürdeni nem merészkedtünk benne. Éjszaka bár nem féltünk a kocsiban, még Gábor sem :D, de melegünk se volt. Mondhatni én nagyon fáztam, így következő éjszakától már két nadrágban, pólóban és pulcsiban dupla takaróval takarózva aludtam. Másnap reggel végül lesétáltunk újra a partra, és hát a látvány számomra megint csoda szép volt. Valahogy nem tudok betelni az óceán ilyesztő, de mégis gyönyörú látványával. A parti sétányon meg hatalmas kifestett kövek voltak, tök jól mutattak egymás mellet.

2. nap: Port Macquaire - Coffs Harbour - Byron Bay
Ezen a napon már próbáltunk korábban elindulni, de nem nagyon sikeredett. Ennek is köszönhetően újra csak este értünk a célállomásra.

Útközben kétszer álltunk meg. Egyszer felfedeztük, hogy az út szélén elég sok tábla jelöl túrista útvonalakat. Ez azt jelenti, hogy ezek a kis utacskák levisznek beachek-hez, kilátókhoz..., s elkerülik a főút végeláthatatlan kocsisorát, de persze plusz km-ket, órákat jelentenek. Mivel úgy döntöttünk, hogy lesz, ahogy lesz, mi nem sietünk, az egyiknél le is tértünk. Amikor megláttuk a partot azt gondoltuk, a na ezért kár volt, de pár km-rel odébb mégiscsak újra lemerészkedtünk egy beach-re. Hát nem csak szép volt, hanem a víz is sokkal melegebb mint Sydney-ben. Gábor fel is bátorodott és kipróbálta a Body board-ot. Hát nem úgy mint a profik, ráadásul békatalp nélkül, de azért jól elszórakozott vele.

Következő megálló Coffs Harbour volt. Csak ebédelni álltunk meg,és idő hiányában sem a partra, sem a delfináriumba nem jutottunk el. Egyedül a Big Bananat néztük meg, ahol egy banánültetvény is van. Idő hiányában nem tudtunk bemenni megnézni, de egy fotóra azért megálltunk.

Több mint 300 km vezetés (amelyben már én is részt vettem :)) után gyönyörű utakon újra csak este értük el a szálláshelyünket, Byron Bay-t. Újra kempinget kerestünk, ami nem volt egyszerű így iskola időben, de azért csak találtunk. Előtte még felmentünk a világító toronyhoz, és megnéztük Ausztrália legkeletibb részét. Gyönyörű volt, talán nekem ez a rész tetszett a legjobban az egész nyaralás alatt. Főleg ez a part:

3.nap: Byron Bay - Warner Bros Movie World - Gold Coast
Reggel még sétáltunk egyet a fentebb látott parton, aztán újjabb  pár km várt ránk a Warner Bross Movie World-ig. Ez egy egész napos program volt. A belépő 80 dollár fejenként, ami nem kevés, de talán itt nem is sok. Ezért felülhettünk 3 hullámvasútra annyiszor amennyiszer akartunk, és még számtalan lehetőséget nyújtott. Hát én nem kicsit parázva tettem be a lábam, mert tudtam, ha már ott vagyok életemben először igen ki akarom próbálni a hullámvasutazást, de ahogy megláttam ezt nem kicsit kezdtem el parázni :D. Aztán végül egyszer csukott egyszer pedig nyitott szemmel is végigcsináltam, sőt még az ennél durvábbat is kipróbáltam. A baj egyébként ott kezdődött, amikor a legártatlanabbnak tűnő wild west falls-ra felültünk, és egyszer csak elkezdett a sötétben hátrafele zuhanni. Na nálam ott indult be a para, pedig még csak utána jött az igazán kemény része, a zuhanás. És a hullámvasutak :) Hát egyébként nem kicsit lettünk vizesek a Wild West Falls-on :D.
Délben még megnéztük a kaszkadőr show-t, amitől Gábor nem volt elájulva, nekem tetszett...
Sajnos a maradék egy hullámvasutat nem tudtuk kipróbálni technikai hiba miatt, na de majd máskor. Én nagyon élveztem ezt a napot, de azóta sokkal jobban félek mindentől :D
Este visszaautóztunk Gold Coast-ra (Sufer Paradise-ig) és a Seaworld parkolójában "vertünk sátrat". Hát fürdés az elmaradt, de ingyen volt a hely :D. Vadkempingezés elkezdődött.

4. nap: Gold Coast - Australia Zoo - Bribie Island - Gold Coast
Negyedik napra megint egy majdnem egész napos program várt ránk az Australia Zoo-ban. 158 km csak oda Gold Coast-tól. Indulás előtt még megnéztük a napfelkeltét a parton, amit hát kár lett volna kihagyni.

Australia Zoo kicsit csalódás volt. Ok, tényleg nagy, tényleg szép, de sokkal több, főként több fajta állatra számítottam. De az tény, hogy gyönyörűen meg van csinálva az állatoknak a helyük, hogy minden állatnak jut elég hely, és hihetetlen élmény tud lenni, hogy a kenguruk körül mászkálhat az ember. A déli show, amiban most a húsvéti szünet miatt az egész Irwin család részt vett, elmondhatatlan élmény volt. A fejünk fölött repkedtek a madarak, krokodilokat etettek előttünk... Tényleg nagyon jó volt, én csak az állatok számával voltam elégedetlen.
De azért sok helyen nem kerülhetek ilyen közel egy kenguruhoz :)

Vissza a szállás fele (Seaworld parkoló :D) megálltunk Bribie Island-on is. Megálltunk? Igazából félreértés gyanánt mentünk plusz nyolcvan kilómétert azért, hogy megnézzük a partot és együnk valamit :D. Én azt hittem ott fogunk menni kempingbe, Gábor meg úgy gondolta, hogy nem, csak nézzük meg. Na de mindegy, ott is voltunk, bár sokat nem láttunk belőle :(
A homok viszont gyönyörú volt :)

Na innen megint gyors vezetés Surfers Paradise-ig, ahol rohanás a Q1 Building-hez. Mivel már fél kilenckor értünk oda és 9ig volt nyitva hosszas tanakodás után döntöttünk úgy, hogy mégis felmegyünk a 77. emeleten lévő kilátóba, mert talán máskor már nem jutunk el ide. Jól tettük, mert ingyen felengedtek, de tény 21 dollárt este nem ért volna. Talán nappal sokkal szebb a kilátás, nem csak a fényeket látni, de éjszaka nem ér annyit. Az óceán viszont így is gyönyörű volt, ahogy a parti fények megvilágították a hullámait.
Újabb éjszakázás a Seaworld parkolójában, ami után már nem semmi szagunk lehetett, de én igazából nem éreztem. S mivel következő nap az őserdőbe mentünk cseppet sem számított, talán még jó is volt, elriasztotta a vadakat :D


5. nap: Gold Coast - Springbrook National Park - Tamborine National Park
Hát hogy a hullámvasút váltotta-e ki belőlem vagy sem, de tény nem kicsit féltem a Nemzeti Parkhoz vezető úton. Az egy dolog, hogy keskeny volt, néhol csak egy sávos, de hogy még a szakadék szélén is ment... Sose féltem még szerpentinen, na most rendesen kapaszkodtam, és imádkoztam, csak egyszer legyen vége. Springbrook National Park-ban mi nem láttunk olyat, mint a képeken a linken. Párás volt, nem kicsit, és nem mondhatom, hogy nem szép, de azt se, hogy kiépített, és rendezett. Kicsit elhanyagoltnak éreztem, pedig biztos vannak ott igazi természeti csodák. Talán csak mi nem tudtuk merre menjünk valahogy ebből sem készültünk fel. Tamborine National Park-ra már többet költöttek, de talán csak a Skywalk miatt. Na az tényleg szenzációs volt, lombszinten sétálni a fák között, de bennem azért újra megmozdult a félelem érzése :)

A falu, Tamborine nekem nagyon tetszett, igazán hangulatos volt, klassz kis kajázdákkal, antikváriumokkal...nagyon gondozott, szép színes házak, utcák...
Az éjszakát itt töltöttük egy kempingben az erdő közepén. A többi kempingezőhöz hasonlóan mi is tüzet raktunk (vagyis mondhatni, hogy ÉN!), és megsütöttük a maradék steak húst. Nagyon jó volt, hangulatos, és hihetetlen nyugodt.

6. nap: End of the story :(
Az utolsó nap reggelén visszakocsikáztunk Gold Coast-ra, és hát a nap csak ott sütött, ahol mi voltunk :)... Gyönyörű napsütésben nekiveselkedtem  hát kipróbálni én is a Body Boardot. Na abból minden lett csak board-ozás nem, de én mint egy kisgyerek az első hullámmal kimosattam magam a partra. Élveztem!!!!

4-kor kocsi leadás, aztán szerencsések léttén két órával előbbi visszarepülés Sydney-be.

Több mint ezer kilométernyi élménnyel és legalább annyi képpel gazdagodva hagytunk magunk mögött kb. ugyan ennyi dollárt. S hogy megérte-e????

ABSOLUTELY!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!  :)