Kicsit másképp

Amióta valaki azt mondta, hogy olvasom és jó a blogod, csak többet szeretnék RÓLAD olvasni, tudni azt, veled mi van, sokat gondolkodom róla vajon eltérjek-e az eredeti koncepciótól, miszerint ez csak egy tényközlő, információtnyújtó blog. Eredetileg csak szerettem volna bemutatni az itteni életet, a várost, Ausztráliát, összehasonlítani Magyarországgal...
Néha eltértem ettől, de mégis mindig valahogy próbáltam tényeket bele vinni a bejegyzéseimbe, és nem írni érzésekről, arról mi van bennem, mit hogy élek meg...Erre réges régen volt egy másik blogom, de már azt sem írok.
Ma azonban rájöttem, ha egyszer végleg hazamegyek, mert most még mindig úgy érzem, egyszer haza megyek..., és majd nosztalgiázni akarok, jó érzés lesz vissza olvasni mindent, nem csak azt, hogy mennyi lejtő van itt, hogy mennyire pontosak a buszok, hogy sok minden fordítva van...
Egy idő után már ezek természetes dolgok, és már nem figyelek rá. Így már nem tudok újdonságot megosztani a városról, mert már benne élek, már a lakója vagyok, nem csak egy idegen.
De arról tudok írni, hogy mennyire rossz napom volt ma, vagy legalább is mennyire üldözött a bad luck.
Csak egy volt osztálytársam jut eszembe, aki nem olvassa ezt a blogot, tehát akár le is írhatom a nevét (egyébként meg úgyse sértődne meg...), szóval Hrubos Bettinek éreztem magam, annak az embernek, aki kisétált a bevásárlókosárral a boltból, vagy akinek mindig beakadt valahova a cipősarka és letört, aki mellett felrobbanhatott volna egy bomba, ő akkor se vett volna tudomást a külvilágról, csak sétált volna tovább békésen. :)
Szóval miközben a harmadik, majd negyedik és ötödik számítógép is azt mondta, hogy kakukk miután hozzá értem, úgy döntöttem (Hrubos Betti úgy döntött :D), hogy feladja, igenis megmondja a tanárnak, hogy ő bár nagyon szeretné megírni a mai vizsgát, de a világ összefogott ellene, és hát képtelen rá.
Hát a tanár meg megszánt, és hazaküldött, gondolta, nehogy már még rá is átszálljon a rontás
Szóval én hazahozhattam a dogát, és itthon megoldhatom jövő hétig.
De hozzá kell tennem, én lehet még most is ott ülnék ha működött volna a technika, annyira nehéz volt a doga, eddig csak 3 órán keresztül kutattam a neten, és 11-ből kb. 5 kérdést ha meg tudtam nagyjából válaszolni.
Hát ezt a negyedévem lehet nem teljesítem kiválóra :(

Szóval bár a tényközlésnek nem lesz vége, de azt hiszem kicsit engedem kiteljesedni önmagam ebben a blogban is.

A dolgos hétköznapok

Az ember neki indul a nagyvilágnak és azt hiszi ott minden más lesz...
Valahogy soha nem gondoltam bele mennyi energiabefektetéssel jár az, hogy úgy élünk ahogy, s vajon, ha kevesebbet dolgoznánk ugyan így élnénk-e. De igazából abba se gondoltam bele egyáltalán ez soknak számít. Na jó egyértelmű, hogy Gábor esetében igen!
Na de lássuk én többet dolgozom mint otthon? Fél éven keresztül biztos nem, de most?
A napi rutinom: reggel kelek 7:10-kor, vagyis akkor ébreszt az óra, aztán igazából 7:20-kor dob ki az ágy. 7:50 körül indulok, hogy addig mit csinálok nem részletezném, nevezzük készülődésnek :).
Szóval nyolc előtt felpattanok a bicajomra, és 8 körül már oda is érek a britt családhoz, akiknél reggel másfél órát dolgozok. S mit nevezünk itt munkának? Mosás, teregetés, ruha összeszedés, gyerekruha szekrénybe rakás, mosogatás, vagy csak mosogatógép beiindítás, konyha rendbeszedése, felmosás, s mindeközben gyerekistápolás. Mert van egy segítségem, nevezzük Jacknek :), egy másfél éves kissrác, aki ott van a nyomomban, és segít felmosni, teregetni, kimosni...néha üvölteni, vagyis csak megmutatja hogy kell üvölteni, néha megnevettetni, néha pedig lefárasztani.
Közben ha szerecsém van gyakorlom az angolt is a szülőkkel, nem csak a gügyögést a gyerekkel.
Fél tízkor van fél órám eljutni a másik munkahelyemre, ami teljesen más, mint ez. A Bunningsban irodai munkát végzek 5 órán keresztül, ami nem sok idő, de figyelembe véve, hogy angolul kell beszélnem, és hát elég nagy kihívás ez nekem,, sokszor nagyon soknak érzem ezt az időt is. Itt már nem lehet gügyögni, bár néha úgy érzem mást sem csinálok, miközben próbálom kifejezni, vagy épp kimagyarázni magam. Azt hiszem ez az a munka, ami még otthon is kihívást jelentene, hisz felkapkodni a telefonokat miközben szortírozni kell az email-okat, megoldani a napi rutin feladatokat (jelentések nyomtatása, elkészítése...), és eleget tenni a managerek igényeinek, az épp aktuális kéréseknek, és mindig mindenről tudni (na ez nekem még nagyon nem megy), tudni ki mikor hol van, mit csinál, hol érhető el, és képben lenni a termékeinkkel, a vásárlók igényeivel... azt hiszem otthon se menne minden nap könnyedén.
De az angolom talán egyszer majd fejlődésnek indul és ezt is kirázom kisújból.
Mert talán csak ez az egy, ami miatt most még hátráltatva érzem magam a munkában, és nem tudok olyan szintet megütni, amit szeretnék.
Szóval 3-ig irodai munkát végzek, majd megyek vissza a britt családhoz kiszellőztetni a fejem. Mert hát szellemileg ekkorára már általában kész vagyok. Délutáni munkám egy kis játszadozás. Nekem ezért is fizetnek :D.
Fél 4re megyek Jack-hez, és 6-ig ott vagyok. Eközben játszok vele, figyelek rá, megetetem kekszel, megitatom vízzel (ugye milyen nehéznek hangzik?)... Néha viszont ez is elég nehéz munka, nem fizikálisan, szellemileg, mert hát azért egy másfél éves gyerek figyelmét lekötni két órán keresztül elég nagy kihívás tud lenni, főleg a nyűgös napjain, amikor semmi nem jó... De szerencsém van, mert hihetetlen kedvesek a szülők, és imádok velük lenni, de tényleg. Sokat tudok tanulni, és hát látni hogy nől fel egy kisember, átélni vele olyan pillanatokat, amit felnőttekkel nem lehet, nekem néha maga a csoda. Szeretem ezt a munkát csinálni, szeretek nanny lenni, és talán ez is az oka  annak, hogy nagyon gondolkodom rajta, hogy váltok, és csak ezt akarom csinálni, csak ilyen munkát kellene vállalni, és hagyni az irodát.
DE, tudom, ha egyszer hazamegyünk akkor a nanny tapasztalatommal otthon semmmire nem megyek, míg a Bunnings referencia pedig nagy előny lehet.
Szóval reggel 8-tól este 6-ig úton vagyok, vagyis "dolgozom" hétfőtől-csütörtökig, péntek-szombat pedig suliban vagyok reggeltől délután 4-ig.
Szóval akkor mennyit is dolgozom egy héten? Bár a suli nem munka, de ahhoz, hogy itt pénzt kereshessek, a vízumhoz ugye kell, szóval ha ezt is beleszámítjuk akkor pontosan heti 52 órai elfoglaltsággal tudom megteremteni magamnak azt amiben élek most, azaz havi 208 órát vesz el az életemből a munka és a suli.
Ez szerintem nem kevés, de én még szerencsés vagyok, mert nem kemény fizikai munkát csinálok, és sokan ennél sokkal többet dolgoznak, sokkal rosszabb helyeken.
Szóval a jó élethez itt is ez kell, itt is dolgozni kell! De tény, otthon közel sem tudnék ugyan ilyen életet biztosítani magamnak ilyen heti beosztás mellett sem.
De az élet sehol nem fenékig tejfel. Itt is meg kell dolgozni a pénzért. Kinek jobban, kinek kevésbé, kinek többért, kinek kevesebbért...
Tíz óra, és Gábor még sehol...Valakinek sajnos ez jut, meló akkor is, amikor más már rég pihen :(

Kerekes story

Hát ez a kis csodajárgány, aminek köszönhetően már sok-sok dollárocskát megspóroltam a  pénztárcámnak (mert ugye nem kell buszjegyet venni), és aminek köszönhetően lassan olyan vádlim lesz mint egy sportolónak :D. Még nem számoltam össze sem a pénzt amit hozott nekem (fogalmam sincs kidolgozta-e már az árát...), sem a kilométereket, amit napi szinten beletekerek, de az biztos, hogy a majdnem minden reggeli emelkedővel induló túrám elég jól megmozgatja az izmaim, a tüdőmről  már ne is beszéljek. De élvezem, hihetetlenül élvezem, s amikor olyan reggelre ébredek, mint ma, hogy inkább húzok magassarkút és tipegek benne a buszon, mint bicajra pattanjak, nem érzem jól magam, még akkor sem, ha tegnap azért nyavalyogtam, hogy elvesztem az összes nőiességem, mert már azt sem tudom, hogy kell magassarkúban járni, mert mindig csak ez a r....dt bicaj van. Szóval hiányzik, ha már egy nap nem használom. Egyébként elég járhatóak itt az utak bicajjal is, mert szerencsére elég szélesek ahhoz, hogy az autók simán ki tudjanak kerülni. Itt nem igazán fordul elő, hogy feltorlódnak mögöttem, van hely bőven kikerülni. De a kereszteződéseknél, a körforgalmaknál nem árt figyelni, mert hát van olyan autós, aki nem figyeli a kétkerekeseket. Bicaj út itt ahol élünk, Randwick környékén nem sok van, vagy inkább nincs, de a city-ben azért vannak kiépített kerékpár utak. De szerencsére tényleg nem érzem magam veszélyben az útakon.
Ja és ami baromi fontos a bicajom se kell félteni, bár mindig lezárom, de nem tudom elképzelni, hogy ha nem zárnám le akkor is bárki hozzá is akarna nyúlni. Nem állítom ugyan ezt a központról, de itt a külső negyedekben a kutya se lopja meg a másikat.
Mostmár csak egy jó kabát kellene, mert hát már a pulcsi kevésnek bizonyult, nem kicsit fáztam meg...
És ha már közlekedés. Azért itt is fel tud bosszantani ez-az. Pl. hogy egyes járatok "prepraid"-ek bizonyos időintervallumban, ami annyit jelent, hogy nem lehet a buszon jegyet venni. Szóval ha nem vettél előre, akkor nem tudsz felszállni. Hát engem ez ma oly annyira felbosszantott, hogy miután vettem tíz alkalmas jegyet, amit kétszer kellett volna lehúznom, mert ugye a központból hazáig nem jó csak a drágábbik, vagy ez duplán, én mérgemben egyszer húztam le és spóroltam kb. két dollárt. Na meg megkockáztattam, hogy elkapnak az ellenőrök (akiket 7 hónap alatt még  nem is láttam).
Ja és mostanában még a kocsivásárláson is elgondolkodtunk, mert hát elég olcsón láttunk egy kis fehér csodát, de végül nem cseréltük le a két kereket négyre (végül is a két bicajnak összesen megvan a négy kereke :D).
Amire viszont már nagyon szeretnék jegyet venni az a repülő ;)