Hát már olyan sok mindenről kellene beszámolnom, hogy nem is tudom hol kezdjem.
Az otthonról még mindig nem számolok be, annak majd egy külön post-ot szentelek.
Szóval már két hete, sőt már három, hogy visszaértünk. Nem haza, csak vissza.
Azóta szépen lassan visszaálltunk a régi kerékvágásba, Gábor már azon a pénteken én csak következő hét hétfőn kezdtem el dolgozni. A munkahelyeken semmi nem változott, a Bunningsban még mindig csak én hajtom szét magam (már erről is kellene egy beszámoló...), Kathnél meg csak nőtt a gyerkőc, mindkettő, Jack és a pocaklakó kiscsaj is. Szegénynek már csak 1 hónapja van a szülésig, kicsit több talán, de akkora pocakja van, hogy csak na. Kezd is már szenvedni egy kicsit, már nem viseli olyan jól a terhességet. Jack meg hol hisztis hol nem. Az ajándékom nagy szám volt nála, pedig csak egy kis fa helikoptert kapott, de nagyon tetszett neki.
Szóval az egyszerű hétköznapok után meg jött a szülinapom, na hát az nem volt hétköznapi. Sajnos szeptember 8-án egyedül voltam, senki nem köszöntött fel személyesen. Kicsit szomorú voltam, kicsit magányos, s kicsit nagyon hiányzott az otthon, anyukám. De ez azóta is változatlan, a homvágy csak nő és nő.
Na de a szülinapi meglepim vasárnap reggel nem volt semmi. Csak azt tudtam megyünk valahova, hogy hova nem, bár azok után hogy én ejtőernyős ugrással leptem meg Gábort gondoltam, hogy bosszút áll.
Gondoltam mindenre, Bridge walking-ra, Bungee Jumping-ra... S mikor a másodikra gondoltam, úgy éreztem meghalok. Aztán reggel jött az ihlet, cápák közt úszás lesz ebből. Az utolsó megérzés bejött. Útközben megtudtam, megyünk Manly-be és hát lemerülhetek a cápák és egyéb tengeri állatok közé. Húúúú most biztos sokan megrémülnek a cápák hallatán is. Hát én nem, nekem a rémületem nem a cápáktól alakult ki, hanem a viztől. Gábor egyetlen dolgot felejtett el: FÉLEK A VIZ ALATT.
De csak annyira, hogy életemben nem is merészkedtem viz alá, mert akár hányszor próbáltam az orromba szaladt a viz, attól meg ugye jött a pánik... Eleve félek a viztől, nem érzem magam biztonságban benne száz százalékosan. Évekbe tellett mire belemerészkedtam nálam mélyebb vizbe is, mire be mertem menni a kétméteres medencében a második pályára, mire eljutottam oda, hogy nem pánikolok benne.
Erre le akar küldeni a viz alá, palackkal a hátamon, és a lehetetlent kéri tőlem: nyugodjak meg a viz alatt, és ne akarjak az orromon levegőt szedni. S ha lehet élvezzem is.
Hát ez az ember megőrült, ennyire hogy lehet elfelejteni, hogy egyetlen hely ahol parázok az a viz?
Valahogy ezek a gondolatok ellenére is mérhetetlen nyugalmat éreztem, valahogy nem paráztam, ugy éreztem majd lesz valami.
Először kaptunk egy oktatást mit kell majd csinálni, milyen ruhát adnak ránk, hova helyeznek súlyt, hogy kell a vizet eltávolitani a szemüvegből, hogy kell a levegőt venni...
Aztán beöltözés. Konkrétan 3 réteg búvárruha, mert hogy kicsit hideg a viz még. Egy pulóver, aztán egy térdig érő búvárruha, majd egy teljes kezes-lábas.
Hát már ebben is alig tudtam mozdulni, aztán még rámhelyeztek 30 kg-nyi súlyt, na meg a palack... Mondjuk a viztben ezeknek nem éreztem súlyát. S eztán jött a neheze. Bele az oktató medencébe. Hát a viz nem kicsit volt hideg, remegtünk még beöltözve is benne. Összesen négy vállalkozó volt meg a két oktató. A négy emberből ketten voltunk amatőrök, akik még életében nem merültek viz alá. Hát nem kicsit voltam ideges, konkrétan az első 10 percben csak kapkodtam a levegőt, alig birtam megnyugodni. Féltem, azt éreztem nem tudom megszokni, hogy én feladom, szólok,, hogy nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok a számon szedni a levegőt, nem kiköpni ezt a "pipát", egyszerűen képtelen vagyok lentmaradni.
Azt gondoltam nem tudom megcsinálni, minden gondolatom minden pillanatban az volt, most megyek fel. Aztán szép lassan azt mondtam, nyugi, megcsinálod, csak birj ki még egy kis időt...és lenyugodtam, már nem kapkodtam levegő után, és a tudat, hogy még mindig nem adtam fel kezdte megszerettetni a vizet, kezdtem komfortosan érezni magam benne.
Ezután feljöttünk és elmondták, hogy akkor indulás. Velem még kezet is fogott az oktató, hogy nagyon jól csinálom ne izguljak.
Na de ekkor derült ki, hogy fél óráig fog tartani. Újabb para, de gondoltam, mostmár vissza nem fordulok. És igen, lemerültem megint, és hát irány a tartály, ahol a cápák, medúzák, hatalmas teknősök, milliónyi apró halak úszkáltak. Hát az élmény leirhatatlan volt, de leginkább az élmény, hogy leküzdöttem a félelemem.
Megcsináltam, ezt is, nem adtam fel ezt sem, s éreztem, bármire képes vagyok.
A cápákat igazából nem is érzékeltem. Olyan volt az egész, mintha ott se lennének. Nem érinthettem meg őket, s igy nem is tűnt valósnak, de mégis azért lenyűgöző, főleg amikor a képeket visszanézem, s azt látom hogy ezek ott uszkáltak mögöttem.
Hát Gábor elérte, hogy leküzdjem az egyik legnagyobb félelmem, s hogy akarjam újra és újra,, hogy akarjak megint merülni, és élvezzem azt, amitől mindig is féltem.
S elérte, hogy tisztába legyek vele, tényleg soha semmit nem adtam fel, nem tudok olyan dolgot mondani amit nem csináltam meg. Volt amihez idő kellett, de amit akartam, amit meg kellett csinálnom, semmit nem hagytam félbe. Nagyon nem tudok feladni semmit.
Na a hatalmas élmény után meg jött Gábor nagy napja a következő hétvégén. Nem, neki nem most volt a szülinapja, csak lefutotta a félmaratont.
Megint, harmadjára is, de most itt Sydneyben. Én meg megint csak feszitem a mellem annyira büszke vagyok rá.
Annak ellenére, hogy hajnalban kellett kelni, nem bántam meg, hogy elkisértem már a rajthoz. Az a tömeg, a sok ember, a szurkolók, a futók, a környezet, magával ragadta az embert. De jött az érzés is, én miért megint csak néző vagyok? Megfogadtam, addig nem megyek haza, még le nem futom én is (bár mikor láttam hogy egy csajszi a rajtban esik össze azon gondolkodtam velem nem történne-e meg ugyanez, mert tuti ezt se adnám fel közben, de mennyire birná a szervezetem ugyan?...). Szóval Gábor a kijelölt utvonalon futott, én meg a jelöletlenen rohantam, hogy egy egy jó helyen le tudjam fotózni. Végül nem lettek profi képek, mert hogy szokás szerint túlizgultam a dolgot és annyira kapkodtam, hogy minden lett csak jó fotó nem, de megeröltettem magam, és egy üdvrivalgást bevágtam neki, amin szerintem ő is meglepődött. Hát én a magamba szurkoló nem kicsit volt izgatott, hogy most hangos szó hagyja el a száját, de meggyőztem magam, úgyse érti senki, és senki nem hallt még bele, hogy mások meghallották a kiabálását...
2óra4perc alatt teljesitette a 21 km-t, ami neki egy jó eredmény, és nekem meg mindegy, én igy is úgyis büszke vagyok hogy végigcsinálta.
A hétem meg még semmi nem történt, ja de jövő héten megint nem lesznek hétköznapiak a napjaink, ugyanis költöznünk kell. Az első nap már várt a levél, a tulaj vissza akar költözni, úgyhogy ment a lakásvadászás. Végül voltunk olyan szerencsések, hogy a melletünk levő tömbben találtunk egyet, jövő héten költözhetünk is. Nagy élmény lesz.
Na most ennyi, képek a cápákról itt tekinthetők meg:
https://picasaweb.google.com/115450693068250180088/SzulinapiMeglepiSharkDive
Köv. beszámoló két nap múlva az évfordulón! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése