Mielőtt beszámoltam volna az Air China-ról vártam egy-két napot, hátha majd leülepszik minden és másképp fogom látni, hátha csak a fáradtság mondatta velem, hogy nem fogom ajánlani senkinek ezt a légitársaságot, és ha tehetném elcserélném a jegyem a visszaútra.
Az indulás: reggel 5-kor keltünk, 7-kor már ott volt értünk a Taxi és irány a reptér. Sydneyben még talán semmi kavarodás nem volt, leszámitva, hogy megint kiszúrtak a biztonsági kapu után egy plussz ellenőrzésre, de ebben már kezdek rutinos lenni.
Mikor megláttuk a gépünk, már éreztem nem hiába volt bennem para. Kivülről nem túl tisztának tűnő gépcsoda, de próbáltam nyugtatni magam, attól, hogy piszkos még lehet jó. Sydney reptere egyébként szerintem tök jól kialakitott reptér, mindenhol jelzések, mi merre van, könnyen feltalálja az ember magát, ha már volt ott legalább egyszer.
A gép belülről se volt sokkal jobb, mint kivülről. Gábor ülésre szerelt minitv-je épp csak nem esett ki az ülésből, a lábánál valami doboz, ami nem tudom mit takart szétesett, az előttem levő ülésen a huzat lógott...
Ezzel a tudattal, s valamiféle irdatlan hangos zajjal (amit a gép adott ki magából), indultunk neki Sydney-Shanghai-Peking útvonalnak. Shanghai-ig én személy szerint semmit nem tudtam aludni, az ülés kényelmetlen volt, alig fértem el. Levegő szinte semmi nem volt a gépen, a légkondicionálás vagy nem működött vagy nagyon gyenge volt, de én aki mindig fázik a repülőkön majd meg gyulladtam. A fejem fájt végig, úgy éreztem nincs elég oxigén a levegőben.
A stewardess-ek alig beszéltek angolul, egy-egy mondatban kommunikálták, vagy inkább kerülték azt. Oké, az utasközönség 98%-a kinai volt, na de azért kérem voltak ott más nemzetek is. Ha valahonnan tudtam, hogy most a fontos infokat épp angolul osztják meg, akkor csak abból az egyetlen mondat megértéséből, hogy: "Ladies and Gentlemans". De ennél többet szinte soha nem értettem, mintha nem is angolul beszélnének. Mint kiderült nem a mi bénaságunk volt ez, hisz más nem kinai emberek sem értették meg mikor miről beszélnek.
Ennek köszönhetően aztán Shanghai-ban volt is kavarodás, hisz fogalmunk nem volt merre kell mennünk, mit kell majd csinálnunk...
Menetrendszerint, csak technikai megállás volt, átszállás vagy legalább is gépcsere nem. De mint kiderült át kellett vándorolni egy másik kapuhoz, és át kellett esni újból a biztonsági ellenőrzésen. Ezzel még nem is lett volna gond, ha tudjuk merre induljunk el, mit kell tennünk és ha a kinai népség segitőkész lenne és elmagyarázná mit miért kell csinálni...
Szóval leszálltunk a gépről és egy emberke a kapunál csak annyit hajtogatott, hogy: Peking? Annak aki ment tovább Pekingbe kezébe nyomott egy beszállókártyát, rajta a kapuszámmal. Azt hogy merre kell menni nem tudtuk, csak mentünk, amerre tudtunk. Odaértünk az útlevél ellenőrző ponthoz, ahol kiderült, hogy azt az érkezési kártyát amire a stewardess azt mondta, hogy nem lesz szükségünk mégis ki kellett tölteni. Még a Frankfurti jegyünk is meg kellett mutatni, hogy tényleg elhagyjuk ma még Kinát.
Aztán a kérdésünkre, hogy merre van a 83-as, a válasz, hogy kövessük az urat, aki 15 méterrel odébb vitt egy újabb ellenőrző ponthoz, ahol 6 kinai vigyorogva ácsorgott 1 pedig dolgozott. Rajtunk kivül mindenki ott volt a gépről, aki csak átutazóban volt Kinában. Mint kiderült 20 percet azért kellett ott várakoznunk nem kicsit paprikás hangulatban, hogy kapjunk egy pecsétet, ami arra jogosit, hogy maradhatunk az országban azon a napon. A felháboritó csak az volt, hogy senki nem informált mi folyik, csak azt láttuk hogy rohadt lassan ellenőriznek valamit és a végén nem név alapján azonositanak be, hanem csak próbálják az útlevél képet összehasonlitani az emberekkel. Na most aki mondjuk nem most készitette az útlevelét, lehet már a kép nem is hasonlit rá. Nekem is kicsit hosszabb a hajam... De őket ez nem zavarta, gondolták majd mi eldöntjük a miénk-e vagy sem, ők nem erőlködtek azzal hogy megpróbálják kimondani a nevünket.
Na hosszas bosszankodás után megkaptuk az útleveleinket és rohanás a repülőhöz. Újra repjegyellenőrzés, biztonsági ellenőrzés és több km hosszúságú folyosó amin egymás mellett sorakoztak a kapuk.
A gép több mint fél órás csúszással indult az miatt, hogy bevárta ezeket az utasokat, s nem mi voltunk egyedül felháborodva. Egy pasi azt mondta, muszáj lenyugodnia különben meg öl valakit.
Shanghai-ból az út 2 óra volt Pekingig, s kicsit megkönnyebülten vágtunk neki, gondolván, hogy a nehezén már túl vagyunk.
Hát nem igy volt. Pekingnél megint hasznos infokról lecsuszás azért mert a kinai hölgy angolját nem értettük, majd kiszállva a repülőből közel fél órás bolyongás körbe körbe. Utólag már vicces kicsit, de akkor nem volt az, hogy egyik oldalról a másikra küldenek, hogy ott menjünk fel az emeletre, de sehol nem találtunk feljáratot... Végül kiderült, vagy inkább rájöttünk magunktól, hogy ki kell menni a váróba és onnan felmenni az indulásra. De ezt szerencsétlen kinaiak nem tudták elmondani angolul, csak annyit, hogy fel, fel, ott, ott...
Nagy nehezen megtaláltuk a pultot, ahol ráirták a kaput a beszállókártyánkra, mert még azt se tudtuk előtte, és kérdésünkre merre van a kapu kezükkel mutattak egy irányba.
Átmentünk egy automata ajtón, ahol meg csak néztünk ki a fejünkből, hogy mit keres ott egy vonat. Hát mint kiderült a Pekingi reptér akkora mint egy kisebb város, a kapukhoz ugyanis vonattal vittek ki. Kb. 5 percet utaztunk a vonaton, mire megérkeztünk a Terminálhoz. Ott már nem is emlékszem volt-e megint biztonsági ellenőrzés... gondolom igen, csak minden olyan gyorsan történt, már magam sem tudom, hol mi volt.
Azt azonban tudom hogy innen már Boing-gel mentünk tovább, ami nem kicsit volt nagyobb mint az Airbus. Kényelem szempontjából 5-ös, de mondjuk ekkor már annyira elültem mindenem, hogy csak az ágy lett volna igazán kényelmes. Kiszolgálás talán kicsit jobb, itt azért már több európai volt, de mondjuk még mindig a kinaiak voltak a túlsúlyban. Az angol tudásuk a stewardess-eknek azonban nem javult. Itt se értettem őket :).
Frankfurtig aludtunk is egy kicsit, de ekkor meg már az miatt izgultunk, hogy elég lesz-e egy óra az átszállásra. Mert hogy 6:10-kor landolt a gépünk, és 7:10-kor már szállt fel a Lufthansa. Hát ha csak kevés szóval akarom összefoglalni akkor egy óra alatt: rugdostam a nem túl megértő kinai bőröndjét, futottunk több kilométert miközben próbáltunk rájönni merre kell menni, türelmetlenül kezeltük már egymást is, de végül hatalmas befutóval, és annak köszönhetően hogy uniós tagországból származó útlevelünk van, odaértünk, még a kapunyitás előtt ráadásul, csak hát kicsit leizzadva, büdösen, és baromira fáradtan kiborultan.
A Lufthansa meg jó, semmi baj nincs azzal. Kicsit kicsi volt a nagy Boing után :), de végre angolul szóltak hozzánk, és megértettek...
A reptérről haza fele még lekellett térnünk az autópályáról baleset miatt, de 36 órával az indulás után végül hazaértünk.
A véleményem az Air China-ról még most is szar, de hozzáteszem, ez szubjektiv.
Most meg már lassan egy hét eltelt, és félek a további két hét is igy elrohan.
