Aláirás hitelesités

Ha az ember külföldön él az sem számit hogy többmilliós városban tengeti a mindennapjait, ez még nem garancia arra, hogy van Magyar Konzulátus a lakhelyén.
Hát itt nincs, Sydney ide, Sydney oda, úgy látszik kevesen vagyunk még mindig ahhoz, hogy megérje fenntartani számunkra egy két magyar hivatalnokot arra az esetre, ha lejárna az útlevelünk, vagy épp otthoni ügyet kellene innen intéznünk...
200X óta Sydneyben bezárta kapuit a Magyar Nagykövetség, s ha valami sürgőset intézni akarunk, amihez kell a konzul, fel kell keresni a legközelebbi konzuli hivatalt, ami adott esetben, Canberra (300 km), vagy Brisbane (1200 km). Persze a hangsúly a sűrgős eseten van, mert egyébként havonta egyszer azért látogatást tesz a konzul itt a mi kis 4 és fél, 5 milliós (egyébként Ausztrália legnagyobb) városában, és akkor lehet menni kérni szépen, hogy intézzük el, ami nekünk kell.
Lehet, hogy kicsit gúnyosra sikeredett az első pár 10 sorom, de ha őszinte akarok lenni, kicsit nevetséges is volt a tegnapi napom.
Úgy adódott ugyanis, hogy van otthon egy kis föld, aminél apa után én is örökös vagyok, és most a többi örökös úgy döntött, hogy eladják. Vevő van, szerződés is lenne, csak épp én nem vagyok ott hogy aláirjam. Igy hát nem volt más lehetőség, mint hogy meghatalmazást irni, melyben meghatalmazom jelen esetben a bátyám, hogy járjon el a nevemben... Na de ugye ezt a konzul előtt kell aláirnom, szóval aláiráshitelesitésre volt szükségem.
Szerencsés voltam, hisz pont tegnap volt itt Sydneyben ügyfélfogadása a konzulnak, szóval nem kell Canberraba mennem vagy várni még egy hónapot. A szerencsében azonban szerencsétlenség, hogy a fogadóóra a Délvidéki Magyar Házban volt megtartva, ami több mint negyven km-re van Sydney központjától, Randwicktől (hely ahol élünk :)), meg még több is. Szóval du. 1-kor kellett felkerekednem ahhoz, hogy negyed ötre biztos odaérjek.
Amennyire szeretem a tömegközlekedést itt, annyira utálom is. Az igazság az, hogy már megfogadtam nem egyszer, nem akarom levágni egyszer sem az utat, mert tuti nem arra megy, amerre gondolom, vagy amerre a térkép mutatja, ja és gyalog sehova olyan környéken, ahol nem voltam előtte legalább ezerszer.
Viszont ez azt jelenti, hogy k..va sokba kerül ha valahova messzire el akarok jutni. A röhej, hogy 8.80 volt a return vonatjegy, még egy utra a buszjegy az állomástól a Magyar Házig 4.50.
Hát buszozni sem olcsó, s nem mindenhol olyanok a buszmegállok mint a több milliós kisvárosunk belvárosában. Ami annyit jelent, hogy konkrétan egy villanyoszlopon jelzi csak egy tábla, hogy az egy bus stop, de hogy mikor milyen busz jön arra és áll meg? Na ezt elfelejtették jelezni. Jobb esetben azért a buszmegálló száma fel van tüntetve, és ha szerencsés vagy és bejön a net a telefonodon, akkor a hivatalos menetrend oldalon meg megtalálod a buszmegálló számot... na de az én esetemben még ez se volt.
Szóval oda, még nagy nehezen odataláltam, de vissza azért nem volt egyszerű. Mire rájöttem, hogy a sok buszmegálló villanyoszlop közül melyik mellé álljak, hogy olyan buszt csipjek meg ami vissza visz az állomásra, eltelt nem kevés idő.
Magyarház: hát az nagyon nem tetszik, hogy ennyire elangolosodtunk, s nem csak mi fiatalok, hanem már az idősek egy része is.
Beléptem a magyar házba, és hát nem magyarul, hanem angolul kezdtek el kérdezgetni, hogy a konzulhoz jöttem-e. Na jó, nincs rám irva, hogy magyar vagyok, és nem is lengettem a magyar zászlót, de legalább itt nem magyarral kellene kezdeni, és utána ha nézek ki a fejemből angolul megszólalni?
Aztán volt ott egy büfé, ahol csupa idős tájszólásos nénik dogoztak. Lehet, hogy csak nekem nagy ujdonság, hogy olyan helyen vásárolhatok, hogy magyarok szolgálnak ki, de én elvártam a másik fél részéről is hogy örömmel adjon 5 sós kiflit, vagy esetleg még érdeklődjön is, vagy kedvesen válaszoljon az én érdeklődésemre... De nem ,olyan közömbösek voltak mintha nem is egy faj lennénk.
A konzulhoz várt egy 6 fős család is, akiknek csak az anyukája volt magyar, ők személy szerint 3 órája várakoztak, és hát mivel az ő ügyük sokáig tartott volna engem is beszurtak eléjük. Szegények nem voltak boldogok. Na de még igy is várnom kellett fél órát az ötperces ügyintézésre, amiért 120 dollárt fizettem. 3 másolat hitelesitése 120 dollárért, plusz egész délutános utazgatás, vonat, buszköltség, idegen helyen kóbászolás :)...hát elég volt.
A konzul sokkal kedvesebb volt mint előtte nap a telefonban, mikor is közölte, hogy merem azt állitani hogy zárva vannak, mikor ők ott ülnek egész nap az irodában... már lassan éjjel is. Hát akkor talán a telefonvonalat kellene megjavitani, mert a gépi hang igenis ezt mondta be.
Na de  személyesen nagyon bájolgó volt, már kicsit idegesitően is, meg is fordult a fejemben, ez mindenkivel ilyen, vagy csak nekem jár ez a megtiszteltetés? A végén még azt is mondta, hogy ha fel akarom dobni a napomat, vegyek sós kiflit a büfében. Gondoltam, most adtam neki 120 dollárt vegyen ő nekem. Na de ezt inkább magamban tartottam.
A sós kifli egyébként tényleg tuti volt, na de hogy 1 dollár? Még a magyarok is lenyúlják a magyarokat? 70 cent egy zsemle a boltban, értem én hogy ez magyar (márha tényleg magyar lisztből van), de azért ahhoz nem elég nagy, hogy 1 dollár legyen egy kifli!
Ami még feltünt a fejetlenség. Hiába volt időpontunk, akár csak otthon mikor megyünk a háziorvoshoz. Mindenki nyomulni akar előre, mert ő már ott vár 3 órája, mert ő gyorsan elintézi, mert ő idős, mert ő...
Én nem nyomultam, nem ugrálltam, s mégis én voltam, akit a leghamarabb beengedtek. Talán mert tényleg az enyém csak 5 perc volt.
5 percért 6 és fél óra úton. Ausztrália ide, Ausztrália oda, négymilliós nagyváros ide, négymilliós nagyváros oda, a "jó munkához" itt is idő kell, na meg nem kevés pénz!