Amikor már látod a végét

Furcsa érzés kavarog bennem. Döntöttünk, lezárunk egy közel három éves szakaszt az életünkben. Augusztusig hosszabbitottunk vizumot, és egyenlőre elvágtunk minden utat ami a maradást illeti.
Szóval tudatosan megtervezve, idén legkésőbb augusztusban végleg hazaköltözünk. Letelepedünk ottthon, otthon Magyarországon.
Hogy a döntés helyes-e vagy sem, jó-e vagy sem, az majd akkor kiderül mikor már otthon leszünk.
Mikor kijöttünk 2011-ben, már akkor is úgy terveztük max. 2 év. Ebből már most több lett.
Hazudnék, ha azt mondanám könnyű közel 3 év áll mögöttünk. Nekem az első egy év maga volt a halál, aztán szépen lassan megszoktam mindent, szép lassan megnyiltam az emberek fele, elfelejtettem félni amikor angolul beszéltem emberekkel, hétköznapivá vált, hogy angolul kommunikálok, még akkor is ha mai napig vannak dolgok amit nehéz megfogalmazni, amiről nem egyszerű idegen nyelven kommunikálni.
De megszerettem itt lenni, megszerettem az embereket, akik mindig támaszt nyujtottak, a kollegákat a Bunningsban, akik ha rossz kedvel mentem be is tudták mit mondjanak, hogy egy mosolyt csaljanak az arcomra.
Sok mindent megszerettem itt, és egyben sok mindent a mai napig nem tudok megszeretni, elfogadni...
Soha nem lesz igazán ez a hazám, de ennyi idő után hazamenni is nagy kihivás lesz. Megszoktam, hogy nincs körülöttem a család, hogy a családot nekem csak Gábor jelenti itt, és fogalmam nincs hogy lehet majd újra visszazökkeni abba, hogy másoknak is fontos vagyok, hogy mások is az életem részei lesznek újra.
Teli vagyok félelemmel, és örömmel is, folyton a kettő között ingáznak a hazaköltözéssel kapcsolatos érzéseim.
Félek nem találom majd a helyem, félek elfelejtem azt az angolt amit nagy nehezen sikerült magamra szedni itt, félek majd még a közvetlen családom se fogja érteni ha néha magányra vágyom majd (hisz itt abból volt bőven), félek nehéz lesz visszaszokni.
De örülök, mert mindenkim ott van, a barátaim, a családom, és tudom a boldog életnek ők is a részesei kell hogy legyenek!!!

Szóval a döntés megszületett, az első lépéseket megtettük. 5 hónap múlva már újra Magyarország lesz az otthonunk.
Addig is azonban szeretném megosztani itt azokat az élményeinket aminek a részesei lehettünk, mert valahogy ennek a blognak pont az lett volna a célja, hogy bemutassa Ausztráliát egy kicsit, de az itteni élethez ez is hozzá tartozott, no time for it!
Mostantól azonban kényszeriteni fogom magam hogy utólag irjak szokásokról, élményekről, kicsit arról hogy éltük itt az életünket.
So see u soon Hungary and bye Australia :) :(

Bejegyzés telefonrol

Életem első postja telefonrol. Hat igen idáig fajult a luxus ;) mar a blogot is Iphonerol írom :D 

De legalább írok...meg ha nem is olyan egyszerű mint gépről.

Az itteni életem során sikerült egy-két hasznos dologra is raszokni szerencsére. Ezek köze sorolható a futás is. Na otthon is futottam en hébe-hóba de itt végre céllal csinálom. Végre kituztem magam elé a tervet es próbálom elérni. S ha mar több futás akkor jobb futocipő. Vagy csak azért mert miközben Gábornak vettünk cipőt beleszerettem egy Nike-ba? És ha már szerelem, akkor ugyebár addig kerülgetjuk még a mienk nem lesz. Hát én konkrétan háromszor kerültem körbe, próbáltam fel, ismerkedtem vele. Mivel az első kettőnél csak azt éreztem hogy kényelmes, puha, huuuu de jó, a harmadik randinkra magammal vittem a régi jó kis Reebok cipőmet is és bemutattam őket egymásnak. Szóval úgy mentem a plazaba mint egy igazi ozi :), sport cipő, passzos gatya, futó felső...

Első próbára azt éreztem hogy a régi keményebb talpu cipőm kényelmesebb mint a hiper szuper Nike Dual Fusion. 

De mivel a Jóisten olyan kicsi lábbal áldott meg hogy nekem a gyerek modellek között kell kereskednem, ezàltal nyerek 40-50-60 dollárt is akar, úgy döntöttem kell ez nekem. 

Az első de még a második futasom után se vagyok benne biztos hogy a szerelem első látásra hosszútávú kapcsolathoz vezet, de lehet csak meg kell ezt is szokni :)

Esélyt életemben először megkapta a Nike mostmár csak bizonyítania kell! 

Nyaralás egy luxushajóval

Mivel a depim egyre inkább elhatalmasodik rajtam a mai nap folyamán, úgy döntöttem ideje lekötni magam valamivel. Elsőként próbálkozok végre összehozni egy bejegyzést a nyaralásról.
Mint már irtam karácsonyra a meglepetések helyett inkább befizettünk egy luxushajóútra a Csendes Óceánon.
Az uticél New Caledonia és Vanuatu volt, összesen 5 helyen álltunk meg és tiz éjszakás volt az út.
Mikor megérkeztünk a hajóhoz emlékszem csak néztem a hatalmas bőröndkupacokat a hajó mellett, ami bepakolásra várt. Már ekkor rettegtem attól, hogy kb. 1800 emberrel leszünk "összezárva" 9 napon keresztül egy hajón. Aztán a napok alatt ráébredtünk, hogy bár sokan vagyunk, de azért nem annyira rémisztően zsúfoltak a közösségi helyek...El lehetett férni, nem kellett nyomorogni.
Hát igen, azért ez annak is köszönhető, hogy a hajó sem volt kicsi. Összesen 14 emelet, ebbe beleszámitva a felső szabadtéri szinteket is, több kisebb-nagyobb étterem, szinházterem, kaszinó, átrium, üzletek, fittnes terem, könyvtár, na meg egy millió egy kabin, a belső kétszemélyestől kezdve a családi ablakoson keresztül a luxuslakosztályig. Na mi ide nem nyertünk belátást, mi csak egy egyszerű belső kabint birtokoltunk. Amit utólag sajnáltunk, hogy nem adtunk ki ötven dollárral többet egy ablakosért, mert azért reggel hiányzott a fény mint tájékozódási pont, hogy tudjuk kb. hány óra, vagy legalábbis hogy már hasunkra süt-e a nap.
Az első két napot a nyilt vizen töltöttük, amiről nekem a félelem jut még mindig kicsit eszembe. Lenézni a fedélzetről, s nem láttni csak a mélységben a kék óceánt, és a távolban is csak a kék óceánt kicsit rémisztő.
De szerencsére nem egésznap csak a vizet bámultuk, hisz volt rendesen program azokra a napokra amikor nem kötöttünk ki sehol. A fedélzeten folyamatosan vetélkedők voltak, a szinházteremben esténként szórakoztató programok (bűvészek, énekesek, szinház, Bingo...), a bároknál karaoke show...
Napközben meg mást sem csináltunk csak kifeküdtünk a hajó végébe és élveztük a napsütést, amikor éppen nem ettünk, vagy csak mászkáltunk a hajón.
A kaja hihetetlen jó volt, hatalmas választék a svédasztalos étteremben, és különlegességek a normál beülősben. Minden este foglaltunk este helyet a Waterfront nevezetű étteremben, majd utána még meglátogattuk a svédasztalos menüt is.
Tiz nap alatt fel is szedtünk egy-két kilót :)
Az öt helyből/szigetből (Noumea, Lifou, Port Vila, Mystery Island, Isle of Pines) számunkra a favorit Mystery Island volt. Leirhatatlan milyen érzés egy olyan szigeten lenni, ahol életnek semmi jele, bár erre a napra a környező szigetről átjönnek az ott élők és piacot csinálnak, de egyébként nem él rajta senki. Mondjuk nem is sokan férnének el egy akkora szigeten, amit 45 perc alatt körbe lehet járni. A viz kristálytiszta, a korallok gyönyörűek. Mást sem csináltunk egész nap, csak snorkellingeztünk, és gyönyörködtünk a szebbnél szebb halakban, korallokban.
Talán a viz még tisztább volt Lifou-n, ahol az első élményünket szereztük ami a snorkellingezést illeti, itt tanultuk meg magunktól, hogy is kell használni, mit is kell csinálni :)
A látvány leirhatatlan, amerre csak néztünk a viz alatt korallok hegye... Na és mint utólag kiderült veszélyes pókok, aminek a csipése nélkül nem úsztam meg.
Lifoun tapasztaltuk meg azonban először hogy ha nem fizet be az ember fakultativ programra akkor elég nagy akadályokba ütközik ha látni akarja a sziget többi pontját is, nem csak azt ahol kiszált. Taxi, tömegközlekedés nuku, ez nem az a civilizált környezet ahol felnőttünk. Itt a helyiek jó pénzért esetleg elvisznek ide-oda, de már ők is szervezetten működtetik a turizmust, csoportokba vergődve úgymond túrákat kinálnak jó pénzért, egyénileg nem tudod őket megkérni hogy vigyenek már körbe a szigeten...
Lifou-nál mint utolólag kiderült azzal jártunk a legjobban hogy csak elsétáltunk a legközelebbi helyre ahol snorkellingezni lehetett, mert állitólag a túlparton lévő beach borzasztóan szemetes volt.
A legnagyobb csalódás Port Vila volt, de lehet csak azért, mert megint csak spórolni akartunk a pénztárcánkon és nem fizettünk be szervezett túrára. Egyébként már másodjára okosak lennénk, ha megint mennénk, mert napközben a szigeten is találtunk olyan irodákat, ahol sokkal olcsóbban kinálták azokat a túrákat, vagy hasonlókat amin a hajón is.
Na de a város maga a privitimizmus jelképe, a piacon rothadó gyümölcsök, zöldségek, virágok a földön, az utcák koszosak, közlekedési szabályok nem léteznek, sem táblák, fejlettlen primitiv civilizáció. De vannak azért itt is látnivalók, amiket mi sajnos kihagytunk abból okból kifolyólag, hogy a kikötőtől minden messze volt, csak egy helyre mentünk el az Eco Village-be ahol bemutatták azon emberek életét, akik a városon kivül az esőerdőben élnek, hogyan vadásznak, hogyan gyógyitanak...Érdekes volt nagyon.
Talán az utolsó napi megállónk volt a legszebb, Isle of Pines, de sajnos itt csak délután 3ig maradhattunk, igy itt idő hiányában nem láttunk sok mindent. Minden esetre azt a túrát amin a hajón nyolcvan dollárért adtak, mi megvettük 25-ért és elmentünk az úgynevezett Natural Aquariumba, ami egy olyan öböl szerű képződmény, ami tele van halakkal. Snorkellingezés két órán át, majd vissza a kikötő közeli Beach-re ahol újra snorkelling. A viz kristálytiszta volt a parton, a homok fehér, és bennszülöttek járták a táncot egész nap.
Még most visszagondolva is csoda volt eljutni olyan helyekre amit az ember nem minden nap lát, még tévében sem, ahol valahogy megállt az idő, ahol az emberek még mindig úgy élnek mint őseink, még akkor is ha a technológia azért már oda is eljutott.
Leirhatatlan érzés volt egy hatalmas óceánjáró fedélzetén tölteni a reggeleket, az estéket, ennyi luxusban részesülni.
Életem legjobb nyaralása volt, s életemben először nem akartam egy picit sem hogy véget érjen és minden egyes nap azóta is mennék vissza, vágyom újra látni a kristálytiszta óceánt a fehér homokos partról :)

Képek itt:

picasaweb.google.com/fozokata

(minden sziget és a hajó külön albumokban!)

2013 elso negyedev :)

Dontes szuletett, ujra elkezdek irni, legalabb is probalok :D
Remelem sikerul is magam tartani hozza.

Szoval eloszor is beszamolo az idei evrol, mert hogy iden meg egy betut se irtam.
Hat 2013 nem a kedvenc evem, eddig sok jo nem tortent velunk, leszamitva a fantasztikus nyaralasunk.
Gabor munkatvaltott, ami rosszul sult el, egy het utan az uj helyen munka nelkul maradt. Mostmar 3 honapja hogy nincs teljesmunkaidos munkaja, bar lassan talan kezd kialakulni, de azert anyagilag kicsi kiesest jelentett az elmult idoszak.
Ami engem illett a Bunningsban penztarban dolgozok februar ota (kevesebb stressz, rovidebb siftek, szombati munka) amit csoppet sem banok. A recepciora teljesmunkaidos ember kellett, en meg ugye a tanulo vizum miatt nem tudok csak 20 oraban dolgozni. Aztan Kath is kevesebb orat adott, de szerencsere mivel elegedetlen volt a takaritonokkel, megkert csinaljam a takaritast is, szoval kezd minden visszaalni a regi rendbe.
Sylvie mar 6 honapos, csodababa. Orok vigyorgo, szinte mindig jokedvu kis csopseg. Hihetetlen milyen gyorsan no, milyen gyorsan fejlodik.  Jack pedig mar kesz fiatalember :). Imadom ahogy beszel, mar mondatokban, es sokszor azt se tudom mirol karatyol, de imadom. Tudtam, hogy eljon ez az ido is, mikor en tanulok egy ket es fel eves gyerektol :D
Ettol a csaladtol kapok itt a legtobbet, s nem anyagilag ertem, hanem erzelmileg. Nelkuluk mar reg feladtam volna, de mikor elmegyek hozzajuk, s bar dolgozni megyek de megis ugy kezelnek mint egy baratot, vagy mikor egy rossz napon Sylvie rammosolyog, vagy Jack megolel, akkor erzem igazan, hogy mar ha masert nem ezert megeri. Ha valami hianyozni fog egykor, akkor ok nagyon!!!!

A munka mellett a lelki dolgok is eleg nehezze tettek eddig ezt az evet. A honvagy nagyon felerosodott mikor meghalt a nagymamam. Ugy elengedni valakit aki mellett felnottel,ugy hogy nem lehetsz ott vele az utolso idoszakban, es meg az utolso utjara sem kiserheted el, szornyu dolog.
Tamogatni ugy anyat innen , oleles nelkul,  csak kozvetve interneten keresztul...nem az en vilagom.
De ha az ember lanya ilyen messzire koltozik az otthonatol, ez bizony benne van a pakliban. De meg az eros napsugarzasra fel tudunk keszulni egy naptejjel, addig ezekre nem lehet a dontes elott.
S joggal johet a kerdes, miert nem utaztam haza a temetesre... Az a teny, hogy itt az elet annyira jo, es baromi sokat lehet keresni meg sporolni, nem teljesen fedi a valosagot. Jo akkor, ha mar nem tanulo vizumon vagy, ha tudod hogy itt akarod leelni az eleted, ha ide sporolsz, nem otthonra. De ha tudod, hogy egykor haza akarsz menni, es otthon sok sok penz kell az ujrakezdeshez, akkor mar nem olyan egyszeru, akkor mar meg kell gondolnod mire adok ki  a penzt, es egy hazaut nekem sokba kerulne.

Na de ne csak panaszkodjak am, hisz azert volt jo dolog is ebben az evben.
Kint voltak Gabor szulei, amikor is ujra kirandulgattunk egy kicsit,majd ezt kovetoen jott eletem  legjobb nyaralasa:
10 ejszakas hajokazas a Pacific Jewel nevezetu oceanjaron New Caledonia es Vanuatu iranyaban.

(Mivel sok embernek tartozom egy elmenybeszamoloval errol az utrol, most itt megigerem, hogy a kovetkezo bejegyzesem temaja ez lesz, hamarosan, termeszetesen kepekkel illusztralva.)

A suli meg valtozatlan, meg mindig konyvelest tanulok, a szinvonal meg mindig a regi sajnos, de talan ez is egy teljes beszamolot erdemelne egykor.

Szoval a nagy resze meg hatra van az evnek, es csak bizom benne a nehez kezdet utan minden jobbra fordul.

Anyagi érzések

Anno amikor kijöttünk külföldre el sem tudtam képzelni mi vár majd itt ránk. Láttunk képeket Gábor tesójáéknak életéről, s láttuk, nincs rossz sorsuk, de igazán nem is gondoltam bele, nekünk milyen életünk lesz ugyan majd.
Max. csak azt gondoltam, biztos jobb mint otthon, jobb mint életem nagy részében. Szerencsések voltunk, gyorsan találtunk munkát, s azt lehet mondani, ha nem is mindketten tudunk baromi jól keresni, de egyikünk se panaszkodhat a fizujára.
Egy év alatt hogy mennyit sikerült összegyűjteni, vagy spórolni, nem árulnám el, nem azért mert titok, hanem mert nem tudom mit kalkuláljak bele. Hisz kifizettem már egy  hitelem, mert folyamatosan törlesztem a másikat, s mert azért nem keveset utaztunk is. Ezek mind spórolások lettek volna, de még ezen felül is azért maradt tartalék.
Szóval az életszinvonalunk jelentősen megnőtt, nincs nagyon olyan dolog, amit ne tudnék megvenni, s most nem a méreg drága göncökre, a tiffany órákra... gondolok, hanem azokra a dolgokra, amikre én vágyok, vágytam életemben, de nem engedhettem meg magamnak.
Ha venni akarok egy márkás cipőt megtehetem, ha egy jobb telefont, vagy épp egy kicsit drágább ruhát, nem kell azon gondolkodnom, hogy miből spórolom ki.
S ennek hatására persze többet is utazunk, többet is költünk erre is. S amikor megnézem a képeket mi vár ránk márciusban, hát nem tudom hogy sirjak vagy nevessek-e.
Mert olyan élményben lesz részünk, amiben talán soha többé sem, mert olyan luxusban lesz részünk, amit még most sem hiszek el, hogy megengedhetjük magunknak.
S ekkor tör rám a bűntudat. Mert bár mi itt átlag ausztrál életet élünk (vagy még az alattit), de az otthoniak meg azt sem tudják hogy osszák be az életüket hónapról hónapra. Én itt irok olyan dolgokról, amit más elképzelni sem tud, amiben másnak soha életében nem lehet része. Én itt befizetek egy nyaralásra másnak több mint egy havi fizetését, otthon meg a családom küzd a hitelekkel.
Fáj érezni, hogy nekik nem tudom ugyan ezt biztositani, fáj, hogy én itt egy átlag keresetből ilyen jól élek, ők meg...
Hiába tudom az eszemmel, hogy megdolgozom érte, hogy megszenvedek bizonyos értelemben érte, és nem is lenne értelme ezt az egészet csinálni, ha nem lennének ezek a nyaralások, ez a luxus olykor olykor az életünkben, azért a bűntudat, az, hogy magam is nézem, hogy magamra is költök, nem is keveset, még mindig kegyetlen.
De én már nem változom, mindig jobban fogok szeretni adni, másra költeni azt amim van, szóval bár örülnöm kellene ennek a hajóutnak (s picit talán megy is), mégis most még  a gondolat, hogy bár a családom is el tudnám vinni egy ilyen útra jobban leköt, mint maga az öröm, hogy legalább én ott lehetek.

Karácsony

még tavalyról, idén sajna az idő közbe szólt

Hát nem megy ez az irás mostanság, de az okokat inkább hagyjuk, miért nem...
Inkább beszámolok a karácsonyról. Hát jónak abszolút nem mondanám, de még hangulatosnak sem.
Ami a hangulatához nekem leginkább hiányzik elsősorban persze a család, másodsorban meg a sötétség.
Igen, az hogy négykor már sötét van, és a kivilágitott utcák, házak, amik csak a sötétben igazán hangulatosak. A hó, a hideg, a nagykabát, a csizma, a forralt bor, a karácsonyi vásár. Minden ami az igazi európai karácsonyra jellemző.
Itt csak meleg és beach van, vagyis most még az se. Beköszöntött tegnap este megint a hűvös, nyirkos idő, igy karácsony első napján igazából még semmi értelmeset nem csináltunk, ettünk, aludtunk, tévéztünk, még az orrunkat se dugtuk ki a lakásból.
Tegnap este azonban felállitottuk a karácsony fát, becsomagoltuk az ajándékokat, majd mint a gyerekek leszaggattuk a csomagolást.
Nagy meglepetések nem voltak, legalábbis mi Gáborral egymásnak csak pici meglepit vettünk, a nagy ajándék közös elhatározásból nem meglepi volt, megbeszélés alapján befizettünk egy utat erre:

https://www.google.com.au/search?q=pacific+jewel&hl=en&client=firefox-a&hs=do1&tbo=d&rls=org.mozilla:en-US:official&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ei=nhzZULzsJYaziQeo4YC4Cw&ved=0CAoQ_AUoAA&biw=1024&bih=433


BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!!!!

Kütyüparádé, avagy jóléti államban élünk

Már párszor gondolkodtam azon, vajon az ausztrálok érzik-e a gazdasági válságot, vajon ide elért-e.
Az egyik ausztrál kolleganőm szerint mostanság nagyon rossz, sokkal rosszabb a helyzet mint 10 éve, vagy akár pár évvel ezelőtt. Egyre több megszoritás van, egyre kevesebbet ad az állam, és egyre többe kerül minden.
Én meg azt mondom, ha az ami most itt van már rosszank számit, hogy élhetett egy átlag ember pár tiz évvel ezelőtt?
Mert nekem ez még mindig jólét, pedig én csak egy bevándorló vagyok nem egy átlagon felüli fizetéssel, mégis már lassan több technikai kütyüvel, mint amit valaha el tudtam egyáltalán képzelni. Valahogy mostanság magával ragadott minket a "megengedhetjük miért ne vennénk meg" roham,  aminek eredményeként lett egy Samsung Tab-unk, most meg az iPhone akarja belopni magát az életünkbe.
Gábor már vett egyet, és tegnap majdnem én is. Hogy miért? Nem azért, mert kell, mert tetszik, vagy mert rossz a régi telefonom. Csak azért mert ha egy éves részletre veszem, amit havonta ki kell érte adni anyagilag nem viselne meg, nagyon nem, és hát ennyi pénzért meg csak egy jó kis iPhone-m lenne. Ami itt már egyáltalán nem státuszszimbólum, mondhatni már mindenkinek az van.
Szóval minket is magával ragadott a fogyasztói társadalom, és jóléti államban élvén, lépten nyomon akarunk valami új kütyüt, csak mert megtehetjük.
Na de nem lett iPhone, legalább is nekem, amit cseppet sem bánok. Mert jólét ide, jólét oda, jó nekem a kis jól bevált okos telefonom, amit ha ledobok sem törik darabokra, s ami még tuti nem okosabb nálam! :)
A kütyüparádé tehát egyenlőe elmaradt (bár megjegyezném két laptop, három telefon, két fényképező és egy Tab azért már...)