Emlékszem valamelyik nap egyik barátosné azt irta facebook-on, hogy te jó ég én még emlékszem mikor olvastam a fél éves beszámolód, most volt nem rég, és már egy éve lesz hogy kint éltek?
Hát igen, egy éve ilyenkor konkrétan már csak pár óra választott el, hogy leszálljunk Sydney-ben, már Ausztrália felett repültünk.
Ha valaki megkérdezné gyorsan eltelt-e, megint azt hiszem az lenne a válaszom mint fél évvel ezelőtt, hogy valahogy nem tudom meghatározni. Ha eszembe jutnak a búcsúzás napjai, az utolsó napok otthon, akkor igen, hisz mintha most lett volna, de közben meg mégis olyan távolinak tűnnek az első napok itt Sydney-ben. Mintha ezer éve lett volna, hogy sétáltunk Coogee-n, hogy elsétáltunk egészen Bronte-ig, hogy keresgéltem a munkát, és minden egyes étterembe belökött valaki, hogy kipróbáltam magam a felszolgálásban, hogy megpályáztam a munkát a Bunningsban, hogy találkoztam Kath-tel. Annak ellenére, hogy minden élmény még frissen él bennem, mintha ezer éve lett volna. Aztán minél többet gondolok rá, már nem is tűnik olyan távolinak.
Rengeteg élményem van az elmúlt egy évről, sok emberrel ismerkedtem meg, szereztem kedves ismerősöket, s talán még kevésbé kedveseket is. Sok szép helyen jártam, elértem bizonyos céljaim (kifizettem az egyik hitelem :)), tanultam sokat magamról, megismertem még jobban magam, hogyan reagálok dolgokra, mik az igazán gyenge pontjaim, hogyan oldom meg a problémákat (homokba dugom a fejem :D).
Közelebb hoztak egymáshoz minket a problémák Gáborral, megléptünk egy következő szintet a kapcsolatunkban.
Talán még az angolom is fejlődött, talán nem is keveset, de még mindig nem eleget :). Szóval teli vagyunk élményekkel, tapasztalatokkal, és kialakult egy kép bennünk az egy év alatt, mire vágyunk, merre akarjuk venni az irányt, hogy képzeljük el az életünk.
S mivel nem rég voltunk otthon három hetet, még inkább képet kaptunk arról, mire is vágyunk igazán.
Otthon: Mondhatni számomra impulzusokkal teli három hét volt. Először is olyan volt, mintha soha nem mentem volna el, de mégse találtam a helyem. Kettősség uralkodott bennem az első pár napban, egy hétben. De ahogy találkoztam a családtagokkal, barátokkal, minden olyan természetessé és imádnivalóvá vált. Egyszerűen csak szerettem otthon lenni, és nem hiányzott Sydney, az ausztrál éltünk, semmi.
De három hét nagyon kevés, semmire nem elég, nem tudtam mindenkivel találkozni, és sajnos nem forditottam elég energiát azokra az emberekre sem akik igazán megérdemelték volna. De mire megszünt a nem találom a helyem érzés, vagy inkább a kettősség, az összezavarodottság, akkorára már túl késő volt, mert szinte jöttünk vissza.
De ami belefért: Badacsony és környéke 2 napra, rengeteg babázás (baba Gábor unoka tesójáéknál, baba Gábor tesójáéknál, baba a legkedvesebb barát házaspárnál, azaz Ba családnál :), baba Izsákon, Helvécián az unokatesómnál, baba itt, baba ott...), strandolás anyukámmal, tesómmal és Bogicával, szombat esti búcsúvacsi családdal, találka D. Jucussal, kávézás a Frei Coffee-ban Bogival, találka barátokkal, és sok sok kávé, reggeli, ebéd és talán még vacsi is ANYÁVAL!
Szóval bár sok minden nem fért bele, de arra elég volt, hogy rájöjjünk, nekünk otthon a helyünk, mi ott akarjuk leélni az éltünk, akkor is ha sokan azt gondolják, ott nem lehet megélni. Nekünk a család viszont sokkal fontossabb a gazdagságnál. Eddig is megéltünk otthon, most is megfogunk, elég talpraesettek vagyunk hozzá, de nekünk kell a család, a barátok közelsége, különben lehet hogy sok-sok millánk lesz évek múlva, meg mindenhova eljutunk, csak épp nem tudjuk az élményeinket és a millióinkat kivel majd megosztani.
De vissza térve az egy évre. Jó volt-e? IGEN. Nehéz volt-e? IGEN. Megérte-e? IGEN
De mostmár röpüljön el a hátra lévő idő, és menjünk haza :)
2012. szeptember 19., szerda
2012. szeptember 18., kedd
3 heti történések
Hát már olyan sok mindenről kellene beszámolnom, hogy nem is tudom hol kezdjem.
Az otthonról még mindig nem számolok be, annak majd egy külön post-ot szentelek.
Szóval már két hete, sőt már három, hogy visszaértünk. Nem haza, csak vissza.
Azóta szépen lassan visszaálltunk a régi kerékvágásba, Gábor már azon a pénteken én csak következő hét hétfőn kezdtem el dolgozni. A munkahelyeken semmi nem változott, a Bunningsban még mindig csak én hajtom szét magam (már erről is kellene egy beszámoló...), Kathnél meg csak nőtt a gyerkőc, mindkettő, Jack és a pocaklakó kiscsaj is. Szegénynek már csak 1 hónapja van a szülésig, kicsit több talán, de akkora pocakja van, hogy csak na. Kezd is már szenvedni egy kicsit, már nem viseli olyan jól a terhességet. Jack meg hol hisztis hol nem. Az ajándékom nagy szám volt nála, pedig csak egy kis fa helikoptert kapott, de nagyon tetszett neki.
Szóval az egyszerű hétköznapok után meg jött a szülinapom, na hát az nem volt hétköznapi. Sajnos szeptember 8-án egyedül voltam, senki nem köszöntött fel személyesen. Kicsit szomorú voltam, kicsit magányos, s kicsit nagyon hiányzott az otthon, anyukám. De ez azóta is változatlan, a homvágy csak nő és nő.
Na de a szülinapi meglepim vasárnap reggel nem volt semmi. Csak azt tudtam megyünk valahova, hogy hova nem, bár azok után hogy én ejtőernyős ugrással leptem meg Gábort gondoltam, hogy bosszút áll.
Gondoltam mindenre, Bridge walking-ra, Bungee Jumping-ra... S mikor a másodikra gondoltam, úgy éreztem meghalok. Aztán reggel jött az ihlet, cápák közt úszás lesz ebből. Az utolsó megérzés bejött. Útközben megtudtam, megyünk Manly-be és hát lemerülhetek a cápák és egyéb tengeri állatok közé. Húúúú most biztos sokan megrémülnek a cápák hallatán is. Hát én nem, nekem a rémületem nem a cápáktól alakult ki, hanem a viztől. Gábor egyetlen dolgot felejtett el: FÉLEK A VIZ ALATT.
De csak annyira, hogy életemben nem is merészkedtem viz alá, mert akár hányszor próbáltam az orromba szaladt a viz, attól meg ugye jött a pánik... Eleve félek a viztől, nem érzem magam biztonságban benne száz százalékosan. Évekbe tellett mire belemerészkedtam nálam mélyebb vizbe is, mire be mertem menni a kétméteres medencében a második pályára, mire eljutottam oda, hogy nem pánikolok benne.
Erre le akar küldeni a viz alá, palackkal a hátamon, és a lehetetlent kéri tőlem: nyugodjak meg a viz alatt, és ne akarjak az orromon levegőt szedni. S ha lehet élvezzem is.
Hát ez az ember megőrült, ennyire hogy lehet elfelejteni, hogy egyetlen hely ahol parázok az a viz?
Valahogy ezek a gondolatok ellenére is mérhetetlen nyugalmat éreztem, valahogy nem paráztam, ugy éreztem majd lesz valami.
Először kaptunk egy oktatást mit kell majd csinálni, milyen ruhát adnak ránk, hova helyeznek súlyt, hogy kell a vizet eltávolitani a szemüvegből, hogy kell a levegőt venni...
Aztán beöltözés. Konkrétan 3 réteg búvárruha, mert hogy kicsit hideg a viz még. Egy pulóver, aztán egy térdig érő búvárruha, majd egy teljes kezes-lábas.
Hát már ebben is alig tudtam mozdulni, aztán még rámhelyeztek 30 kg-nyi súlyt, na meg a palack... Mondjuk a viztben ezeknek nem éreztem súlyát. S eztán jött a neheze. Bele az oktató medencébe. Hát a viz nem kicsit volt hideg, remegtünk még beöltözve is benne. Összesen négy vállalkozó volt meg a két oktató. A négy emberből ketten voltunk amatőrök, akik még életében nem merültek viz alá. Hát nem kicsit voltam ideges, konkrétan az első 10 percben csak kapkodtam a levegőt, alig birtam megnyugodni. Féltem, azt éreztem nem tudom megszokni, hogy én feladom, szólok,, hogy nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok a számon szedni a levegőt, nem kiköpni ezt a "pipát", egyszerűen képtelen vagyok lentmaradni.
Azt gondoltam nem tudom megcsinálni, minden gondolatom minden pillanatban az volt, most megyek fel. Aztán szép lassan azt mondtam, nyugi, megcsinálod, csak birj ki még egy kis időt...és lenyugodtam, már nem kapkodtam levegő után, és a tudat, hogy még mindig nem adtam fel kezdte megszerettetni a vizet, kezdtem komfortosan érezni magam benne.
Ezután feljöttünk és elmondták, hogy akkor indulás. Velem még kezet is fogott az oktató, hogy nagyon jól csinálom ne izguljak.
Na de ekkor derült ki, hogy fél óráig fog tartani. Újabb para, de gondoltam, mostmár vissza nem fordulok. És igen, lemerültem megint, és hát irány a tartály, ahol a cápák, medúzák, hatalmas teknősök, milliónyi apró halak úszkáltak. Hát az élmény leirhatatlan volt, de leginkább az élmény, hogy leküzdöttem a félelemem.
Megcsináltam, ezt is, nem adtam fel ezt sem, s éreztem, bármire képes vagyok.
A cápákat igazából nem is érzékeltem. Olyan volt az egész, mintha ott se lennének. Nem érinthettem meg őket, s igy nem is tűnt valósnak, de mégis azért lenyűgöző, főleg amikor a képeket visszanézem, s azt látom hogy ezek ott uszkáltak mögöttem.
Hát Gábor elérte, hogy leküzdjem az egyik legnagyobb félelmem, s hogy akarjam újra és újra,, hogy akarjak megint merülni, és élvezzem azt, amitől mindig is féltem.
S elérte, hogy tisztába legyek vele, tényleg soha semmit nem adtam fel, nem tudok olyan dolgot mondani amit nem csináltam meg. Volt amihez idő kellett, de amit akartam, amit meg kellett csinálnom, semmit nem hagytam félbe. Nagyon nem tudok feladni semmit.
Na a hatalmas élmény után meg jött Gábor nagy napja a következő hétvégén. Nem, neki nem most volt a szülinapja, csak lefutotta a félmaratont.
Megint, harmadjára is, de most itt Sydneyben. Én meg megint csak feszitem a mellem annyira büszke vagyok rá.
Annak ellenére, hogy hajnalban kellett kelni, nem bántam meg, hogy elkisértem már a rajthoz. Az a tömeg, a sok ember, a szurkolók, a futók, a környezet, magával ragadta az embert. De jött az érzés is, én miért megint csak néző vagyok? Megfogadtam, addig nem megyek haza, még le nem futom én is (bár mikor láttam hogy egy csajszi a rajtban esik össze azon gondolkodtam velem nem történne-e meg ugyanez, mert tuti ezt se adnám fel közben, de mennyire birná a szervezetem ugyan?...). Szóval Gábor a kijelölt utvonalon futott, én meg a jelöletlenen rohantam, hogy egy egy jó helyen le tudjam fotózni. Végül nem lettek profi képek, mert hogy szokás szerint túlizgultam a dolgot és annyira kapkodtam, hogy minden lett csak jó fotó nem, de megeröltettem magam, és egy üdvrivalgást bevágtam neki, amin szerintem ő is meglepődött. Hát én a magamba szurkoló nem kicsit volt izgatott, hogy most hangos szó hagyja el a száját, de meggyőztem magam, úgyse érti senki, és senki nem hallt még bele, hogy mások meghallották a kiabálását...
2óra4perc alatt teljesitette a 21 km-t, ami neki egy jó eredmény, és nekem meg mindegy, én igy is úgyis büszke vagyok hogy végigcsinálta.
A hétem meg még semmi nem történt, ja de jövő héten megint nem lesznek hétköznapiak a napjaink, ugyanis költöznünk kell. Az első nap már várt a levél, a tulaj vissza akar költözni, úgyhogy ment a lakásvadászás. Végül voltunk olyan szerencsések, hogy a melletünk levő tömbben találtunk egyet, jövő héten költözhetünk is. Nagy élmény lesz.
Na most ennyi, képek a cápákról itt tekinthetők meg:
https://picasaweb.google.com/115450693068250180088/SzulinapiMeglepiSharkDive
Köv. beszámoló két nap múlva az évfordulón! :)
Az otthonról még mindig nem számolok be, annak majd egy külön post-ot szentelek.
Szóval már két hete, sőt már három, hogy visszaértünk. Nem haza, csak vissza.
Azóta szépen lassan visszaálltunk a régi kerékvágásba, Gábor már azon a pénteken én csak következő hét hétfőn kezdtem el dolgozni. A munkahelyeken semmi nem változott, a Bunningsban még mindig csak én hajtom szét magam (már erről is kellene egy beszámoló...), Kathnél meg csak nőtt a gyerkőc, mindkettő, Jack és a pocaklakó kiscsaj is. Szegénynek már csak 1 hónapja van a szülésig, kicsit több talán, de akkora pocakja van, hogy csak na. Kezd is már szenvedni egy kicsit, már nem viseli olyan jól a terhességet. Jack meg hol hisztis hol nem. Az ajándékom nagy szám volt nála, pedig csak egy kis fa helikoptert kapott, de nagyon tetszett neki.
Szóval az egyszerű hétköznapok után meg jött a szülinapom, na hát az nem volt hétköznapi. Sajnos szeptember 8-án egyedül voltam, senki nem köszöntött fel személyesen. Kicsit szomorú voltam, kicsit magányos, s kicsit nagyon hiányzott az otthon, anyukám. De ez azóta is változatlan, a homvágy csak nő és nő.
Na de a szülinapi meglepim vasárnap reggel nem volt semmi. Csak azt tudtam megyünk valahova, hogy hova nem, bár azok után hogy én ejtőernyős ugrással leptem meg Gábort gondoltam, hogy bosszút áll.
Gondoltam mindenre, Bridge walking-ra, Bungee Jumping-ra... S mikor a másodikra gondoltam, úgy éreztem meghalok. Aztán reggel jött az ihlet, cápák közt úszás lesz ebből. Az utolsó megérzés bejött. Útközben megtudtam, megyünk Manly-be és hát lemerülhetek a cápák és egyéb tengeri állatok közé. Húúúú most biztos sokan megrémülnek a cápák hallatán is. Hát én nem, nekem a rémületem nem a cápáktól alakult ki, hanem a viztől. Gábor egyetlen dolgot felejtett el: FÉLEK A VIZ ALATT.
De csak annyira, hogy életemben nem is merészkedtem viz alá, mert akár hányszor próbáltam az orromba szaladt a viz, attól meg ugye jött a pánik... Eleve félek a viztől, nem érzem magam biztonságban benne száz százalékosan. Évekbe tellett mire belemerészkedtam nálam mélyebb vizbe is, mire be mertem menni a kétméteres medencében a második pályára, mire eljutottam oda, hogy nem pánikolok benne.
Erre le akar küldeni a viz alá, palackkal a hátamon, és a lehetetlent kéri tőlem: nyugodjak meg a viz alatt, és ne akarjak az orromon levegőt szedni. S ha lehet élvezzem is.
Hát ez az ember megőrült, ennyire hogy lehet elfelejteni, hogy egyetlen hely ahol parázok az a viz?
Valahogy ezek a gondolatok ellenére is mérhetetlen nyugalmat éreztem, valahogy nem paráztam, ugy éreztem majd lesz valami.
Először kaptunk egy oktatást mit kell majd csinálni, milyen ruhát adnak ránk, hova helyeznek súlyt, hogy kell a vizet eltávolitani a szemüvegből, hogy kell a levegőt venni...
Aztán beöltözés. Konkrétan 3 réteg búvárruha, mert hogy kicsit hideg a viz még. Egy pulóver, aztán egy térdig érő búvárruha, majd egy teljes kezes-lábas.
Hát már ebben is alig tudtam mozdulni, aztán még rámhelyeztek 30 kg-nyi súlyt, na meg a palack... Mondjuk a viztben ezeknek nem éreztem súlyát. S eztán jött a neheze. Bele az oktató medencébe. Hát a viz nem kicsit volt hideg, remegtünk még beöltözve is benne. Összesen négy vállalkozó volt meg a két oktató. A négy emberből ketten voltunk amatőrök, akik még életében nem merültek viz alá. Hát nem kicsit voltam ideges, konkrétan az első 10 percben csak kapkodtam a levegőt, alig birtam megnyugodni. Féltem, azt éreztem nem tudom megszokni, hogy én feladom, szólok,, hogy nem tudom megcsinálni. Képtelen vagyok a számon szedni a levegőt, nem kiköpni ezt a "pipát", egyszerűen képtelen vagyok lentmaradni.
Azt gondoltam nem tudom megcsinálni, minden gondolatom minden pillanatban az volt, most megyek fel. Aztán szép lassan azt mondtam, nyugi, megcsinálod, csak birj ki még egy kis időt...és lenyugodtam, már nem kapkodtam levegő után, és a tudat, hogy még mindig nem adtam fel kezdte megszerettetni a vizet, kezdtem komfortosan érezni magam benne.
Ezután feljöttünk és elmondták, hogy akkor indulás. Velem még kezet is fogott az oktató, hogy nagyon jól csinálom ne izguljak.
Na de ekkor derült ki, hogy fél óráig fog tartani. Újabb para, de gondoltam, mostmár vissza nem fordulok. És igen, lemerültem megint, és hát irány a tartály, ahol a cápák, medúzák, hatalmas teknősök, milliónyi apró halak úszkáltak. Hát az élmény leirhatatlan volt, de leginkább az élmény, hogy leküzdöttem a félelemem.
Megcsináltam, ezt is, nem adtam fel ezt sem, s éreztem, bármire képes vagyok.
A cápákat igazából nem is érzékeltem. Olyan volt az egész, mintha ott se lennének. Nem érinthettem meg őket, s igy nem is tűnt valósnak, de mégis azért lenyűgöző, főleg amikor a képeket visszanézem, s azt látom hogy ezek ott uszkáltak mögöttem.
Hát Gábor elérte, hogy leküzdjem az egyik legnagyobb félelmem, s hogy akarjam újra és újra,, hogy akarjak megint merülni, és élvezzem azt, amitől mindig is féltem.
S elérte, hogy tisztába legyek vele, tényleg soha semmit nem adtam fel, nem tudok olyan dolgot mondani amit nem csináltam meg. Volt amihez idő kellett, de amit akartam, amit meg kellett csinálnom, semmit nem hagytam félbe. Nagyon nem tudok feladni semmit.
Na a hatalmas élmény után meg jött Gábor nagy napja a következő hétvégén. Nem, neki nem most volt a szülinapja, csak lefutotta a félmaratont.
Megint, harmadjára is, de most itt Sydneyben. Én meg megint csak feszitem a mellem annyira büszke vagyok rá.
Annak ellenére, hogy hajnalban kellett kelni, nem bántam meg, hogy elkisértem már a rajthoz. Az a tömeg, a sok ember, a szurkolók, a futók, a környezet, magával ragadta az embert. De jött az érzés is, én miért megint csak néző vagyok? Megfogadtam, addig nem megyek haza, még le nem futom én is (bár mikor láttam hogy egy csajszi a rajtban esik össze azon gondolkodtam velem nem történne-e meg ugyanez, mert tuti ezt se adnám fel közben, de mennyire birná a szervezetem ugyan?...). Szóval Gábor a kijelölt utvonalon futott, én meg a jelöletlenen rohantam, hogy egy egy jó helyen le tudjam fotózni. Végül nem lettek profi képek, mert hogy szokás szerint túlizgultam a dolgot és annyira kapkodtam, hogy minden lett csak jó fotó nem, de megeröltettem magam, és egy üdvrivalgást bevágtam neki, amin szerintem ő is meglepődött. Hát én a magamba szurkoló nem kicsit volt izgatott, hogy most hangos szó hagyja el a száját, de meggyőztem magam, úgyse érti senki, és senki nem hallt még bele, hogy mások meghallották a kiabálását...
2óra4perc alatt teljesitette a 21 km-t, ami neki egy jó eredmény, és nekem meg mindegy, én igy is úgyis büszke vagyok hogy végigcsinálta.
A hétem meg még semmi nem történt, ja de jövő héten megint nem lesznek hétköznapiak a napjaink, ugyanis költöznünk kell. Az első nap már várt a levél, a tulaj vissza akar költözni, úgyhogy ment a lakásvadászás. Végül voltunk olyan szerencsések, hogy a melletünk levő tömbben találtunk egyet, jövő héten költözhetünk is. Nagy élmény lesz.
Na most ennyi, képek a cápákról itt tekinthetők meg:
https://picasaweb.google.com/115450693068250180088/SzulinapiMeglepiSharkDive
Köv. beszámoló két nap múlva az évfordulón! :)
2012. szeptember 8., szombat
Szeptember 8.
Amikor megszerveztem Gábor szülinapjára az ejtőernyős ugrást egy dologra nem gondoltam, hogy visszaüthet még a dolog hamarosan.
Most a szülinapomon én is idegeskedve ülök az ágyban és azon agyalok vajon megúszom-e a holnapi napot betojás nélkül.
Még nem tudom mit szervezett, de ha valaki azt mondja mantrázzam hogy ügyes vagyok és meg tudom csinálni akkor nekem nem egy kis egyszerű állatkerti séta, hajókázás, vagy épp egy "Bridge Walking" jut az eszembe.
Kicsit parázok, hogy majd olyan valamit kell csinálnom, amitől félek, amit nagyon nem szeretnék, bár belegondolva már lassan mindentől parázok.
Na jó, tudom menni fog, tudom élvezni fogom (remélem élvezni fogom) legyen az bármi is, csak már legyünk túl rajta.
Ja és rövid helyzetjelentés: Már több mint egy hete megérkeztünk, már mondhatni a szervezetünk is visszaállt az itteni időre...csak még azért van hiányérzet, főleg ma, hisz 30 éven keresztül otthon töltöttem mindig a szülinapom, mindig anyukám volt az első aki felköszöntött, aztán jött a munkahelyi sütizés, munka után torta a családtól, ajándék Gábortól.
Ma: suli, vizsga, és csak egyetlen személyes köszöntés, Gábortól.
Bővebb beszámoló majd otthonról, a visszaérkezésről, a hétköznapokról és a nem hétköznapokról hamarosan...
Most a szülinapomon én is idegeskedve ülök az ágyban és azon agyalok vajon megúszom-e a holnapi napot betojás nélkül.
Még nem tudom mit szervezett, de ha valaki azt mondja mantrázzam hogy ügyes vagyok és meg tudom csinálni akkor nekem nem egy kis egyszerű állatkerti séta, hajókázás, vagy épp egy "Bridge Walking" jut az eszembe.
Kicsit parázok, hogy majd olyan valamit kell csinálnom, amitől félek, amit nagyon nem szeretnék, bár belegondolva már lassan mindentől parázok.
Na jó, tudom menni fog, tudom élvezni fogom (remélem élvezni fogom) legyen az bármi is, csak már legyünk túl rajta.
Ja és rövid helyzetjelentés: Már több mint egy hete megérkeztünk, már mondhatni a szervezetünk is visszaállt az itteni időre...csak még azért van hiányérzet, főleg ma, hisz 30 éven keresztül otthon töltöttem mindig a szülinapom, mindig anyukám volt az első aki felköszöntött, aztán jött a munkahelyi sütizés, munka után torta a családtól, ajándék Gábortól.
Ma: suli, vizsga, és csak egyetlen személyes köszöntés, Gábortól.
Bővebb beszámoló majd otthonról, a visszaérkezésről, a hétköznapokról és a nem hétköznapokról hamarosan...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)