Az örök kérdés...

... menni vagy maradni...
Mostanában sokat gondolkodom azon vajon tényleg megéri-e itt lenni, s ha igen, mennyire. Na már nem a honvágy miatt jut ez eszembe, még akkor sem, ha még mindig van, inkább most az anyagiakon agyalok.
A Bunningsban nem kevésszer jutott eszembe a múlt héten a Bosch. Nem tudnám megmondani melyik a jobb munkahely, mindkettőben van szeretnivaló oldal, és van kevésbé jó is. De a szívem valahogy még mindig húz a Bosch-hoz. S most, hogy a Bunnings-ban nem kevés időm volt gondolkodni munka közben éreztem igazán, mennyire sajnálom, hogy ott hagytam a Bosch-t. Mert oda ugye már nem mehetek vissza, a helyem már kiadták, már ugyanaz nem lehetek aki voltam. És kicsit fáj a szívem ha erre gondolok. DE, tudom, ha ott maradtam volna, is menni akartam volna. Furcsa nem, hisz nem volt jó, ami volt, de mégis hiányzik... Ahogy anya mondta mindig: "Rossz a rosszal, rossz a rossz nélkül". S a Bosch még rossz se volt. :)
De vissza térve arra, hogy megéri-e az itt lét.
Otthon nem kerestem annyira rosszul, persze lehetett volna többet is keresni (a tudásom százszor többet ért volna :D). De megéltem abból amim volt. Nem túl jól, de rosszul sem. A nem túl jól csak annak köszönhető, hogy ahogy az exkolleganők emlegették "a drága jó embör" (aki a múlt nem a jelen) miatt részben (szerintem nagyrészben) volt kiadásom nem kevés havonta.
Még most is van, csak épp ebből a keresetből könnyebb kifizetni.
Nem keresek rosszul itt sem, sőt az életszínvonalam talán jobb is mint otthon, hisz csak idén már másodszorra megyünk nyaralni, és ma már nem nézem mennyibe kerül az a kaja, amit megkívánok (na jó nézem, de nem úgy mint elejében...). Fizetem a hiteleim otthon, vannak itt is kiadásaim, és hát próbálom anyát is segíteni. És még így is marad egy kicsi. Mostmár. Mert eddig nem igazán maradt sok, spórolni nem igazán tudtam. De mostanság úgy adatott, hogy több órát dolgozom, s így többet is keresek.
A napi beosztásom kár lenne leírni, de tény, hogy reggel 8 előtt elmegyek otthonról és 6 után érek haza. Közben hazatekerek, lerakom a bringát, begyalogolok a Bunningsba, hazagyalogolok a Bunningsból, felveszem a bringát, tekerek oda, tekerek vissza... És hát igen, így már megéri, mert így már tudok spórolni, és végre látom, hogy kicsit szaporodik a pénzem.
Na de megéri? Mert ez még mindig édes kevés ahhoz, hogy otthon tudjak is majd mit kezdeni vele. Nem vagyok benne biztos, hogy nem csak annyival fogok hazamenni egyszer, amivel kijöttem.
Na jó, persze megéri, mert elsajátítom talán jobban az angolt mint otthon, meg mert sok szép helyre eljutok, sok élményt gyűjtök, de mindez sok munkával, és fáradtsággal jár. Sokkal nagyobb fáradtsággal mint otthon.
Arról meg hogy mit is dolgozok mostanság majd később beszámolok, mert egy bejegyzést az is megér :D.

Fél év

Holnap lesz fél éve, hogy elindultunk otthonról, és egy teljesen új világ, új élet felé vettük az életünk. Pont úgy jön ki, hogy fél éve is hétfőn indultunk, és kedden értünk ide, ezért valahogy nem csak azért bír nagy jelentőséggel számomra, mert már nem hónapokról, hanem "év"-ről beszélhetünk, hanem azért is, mert valahogy most tényleg úgy érzem magam mint pontosan fél éve. Valahogy rámtörtek az érzések, valahogy emlékszem minden egyes pillanatra. Mintha ma lett volna. Tudom mit csináltam ilyenkor vasárnap este pontosan, tudom, hol voltam, tudom, hova készültem. Életem egyik legnehezebb napjaként éltem meg, pedig tudtam, hogy nem egy életre váltok. De elkellett búcsúzni olyan emberektől, akik nagyon sokat jelentettek, akik még mindig nagyon sokat jelentenek, de most nincsenek itt velem.
Be kellett csomagolni egy életet egy bőröndbe, mert igen, ilyenkor az ember mindent szeretne vinni, amihez ragaszkodik. Apróságokat, személyes tárgyakat, ami kicsit az otthont idézheti, ruhát, amihez ragaszkodunk, emlékeket barátoktól...és mindezt huszonpárkilóba összepréselve. Emlékszem nem volt egyszerű. Nem volt egyszerű utolsó este belenézni a barátnőm szemébe se és azt mondani, most egy ideig nem fogunk tudni beülni kávézni. Kicsit azonban megkönnyítette a helyzetem, hogy bíztam benne, hogy hagytam magam helyett valakit neki is :).
Emlékszem nem tudtam hajnalig aludni, lefeküdni is képtelen voltam. Ennyire talán már rég fájt valami. Csak ültem, és fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni. De tudtam, már nincs visszaút.
Emlékszem az utolsó pillanatra a reptéren, amikor még vissza néztem egyszer anyura, tesóra, és csak potyogtak a könnyeim. Fel sem fogtak mennyi időről beszélünk, fel sem fogtam, mennyi az a közel másfél év, amíg nem akarok hazajönni. Ma már tudom, hisz az emlékek olyan élesek, mintha most lettek volna, mégis még egyszer vagy kétszer ugyan ennyi nagyon soknak tűnik.
Minden érzés megmaradt, a közel egy napos utazás alatt bennem lefolyt érzelmi hullámzás minden pillanatára emlékszem. Emlékszem a várakozás érzésére legalább annyira, mint a fájdalomra, a mélyen belémhasító miért vagyok én itt érzésre. Végigagyaltam az utat, megterveztem mit hogy akarok majd csinálni, meddig akarok itt lenni, mikor akarok haza menni, hogy akarom alakítani itt és utána otthon az életem. Biztos tervem volt, ami akkor tartotta bennem a lelket. Tudtam a célom, és tudtam, ha elérem, semmi nem fog itt tartani. A dolgok azonban változnak...
Emlékszem az első napunkra, az első sétára a beach-en, arra a pár napra, amíg Gábor nem dolgozott. Aztán arra amikor nekiláttam munkát keresni, minden egyes kínkeserves pillanatra, amikor bementem valahova kuncsorogni munkáért...Arra mennyire nem ment az angol, mennyire nem tudtam beszélni, mennyire ideges voltam minden egyes alkalommal. Mennyire nem akartam felszolgáló lenni, és mennyire mindenki azt akarta, hogy ezzel próbálkozzak.
Emlékszem minden egyes kávézóra, étteremre ahova bementem, minden egyes reakcióra, amit kaptam... Mintha minden most lett volna.
Emlékszem, hogy életemben először ugráltam örömömben, amikor felhívtak a Bunningsból, hogy felvettek, emlékszem a büszkeség érzésre ami elöntött, a boldogságra, hogy végre van munkám.
Emlékszem az első beszélgetésre Kath-tel, az első találkozásra Paola-val (még talán róla se írtam...), az első munkanapomra a Bunningsban.
Emlékszem az összes napra, amikor nagyon haza akartam menni, az összes sírásra, a fájdalomra. A ráébredésre, hogy még repjegyre valóm sincs, az érzésre, amikor kiakartam futni a világból, de nem tudtam hova menjek. A pillanatokra amikor magam alatt voltam.
Emlékszem az összes nehézségre, az összes rossz napra. Tudom, még lesz is nem egy ilyen nap, de tudom, ha ezt kibírtam, bármit kibírok, bármeddig kibírom. Mert igen, végre talán helyre kerül az itteni életemben is minden, végre talán életemben először vannak komoly céljaim, és talán életemben először nem vagyok hajlandó feladni őket.
Talán életemben először érzem azt, amit mások láttak már rajtam régen, képes vagyok rá, meg tudom csinálni!!!! Meg tudom itt is állni a helyem, bármennyire is nehéz, s el tudom itt is érni, amire azt hittem otthon sem vagyok képes!
Életemben először végre látom a jövőm, végre kezdem megtanulni, hogy az élet nem tökéletes, s hogy mindig abból kell tudni kihozni a legjobbat amink van, nem vágyakozni kell valamire, ami talán soha nem lehet a miénk.
Szóval fél év minden egyes emléke itt kattog a fejemben, és talán soha életemben nem volt még olyan fél évem, ami alatt ennyi inger, érzés, újdonság, élmény ért volna.
Ennek a fél évnek egyetlen pillanatát sem fogom elfelejteni, minden egyes perce, napja bevésődött a fejembe, minden jó és rossz érzés el fog kísérni életem végéig, mert életem talán leg eseménydúsabb fél éve van mögöttem.

"Csak álltam a reptér előtt az esti félhomályban a telefonnal a kezemben, s bár síra, de mosolyogva közöltem anyával, hogy megérkeztünk."

Változás

Amikor a kolléganőm azt kérdezte változtam-e amióta itt élek, bőszen állítottam, hogy nem. (Nekem még mindig nem a pénz az első, gondoltam akkor erre)
Állítólag ha az ember egy másik országban él, egy másik nyelven kell kifejeznie magát elveszíti a személyiségének 75-85 %-át.  Ezt tanusíthatom, hogy így van, minden határozottságom eltünt, mintha néha nem is önmagam lennék.
S minél többször figyelem magam, rájövök, hogy nem csak hogy elvesztettem a személyiségem egy részét, igazából változtam is (csak nem a pénz kérdését illetően). Apróságok, és nagy változásokat is megfigyeltem, némely közülök néha nagyon idegesít is. Az első, hogy nem bántom a rovarokat. Ami lehet, hogy jó változás, de engem baromira idegesít. Otthon mindenféle bűntudat nékül lecsaptam a legyet, szétnyomtam a hangyákat, összetapostam a csótányokat... egyedül a pókokat nem bántottam babonából. Na itt azok után, hogy mindig azt hallom és látom, hogy ne bántsd, fogd meg, rakjuk ki...én is elkezdtem megsajnálni az utálatos kis rovarokat. A hangyák már szinte a barátaim a konyhában (legalább annyira mint a fejemben lévők :)). Ha látok egy rovarat inkább csak szólok valakinek hogy vigye ki, minthogy agyon csapjam. Magamra sem ismerek. Bár nem tudom mit éreztem volna akkor, amikor meglátták a többiek azt a tenyérnyi nagyságú pókot ami a wc ajtó felett egyensúlyozott valamelyik nap.

S még a bogarakat nem bántom, néha úgy érzem az embereket szívesen lecsapnám. A helyzet hogy diszkriminatív lettem és baromira nehezemre esik elviselni az arab, pakisztán...a gippsy kinézetű embereket. Általánosítok, és lassan egytől egyig mindegyiktől hányingerem van.
Még a bogarak nem tehetnek arról, hogy nem szeretem őket, ezek az emberek igen is tesznek azért, hogy így érezzek.
Az egy dolog, hogy szívják az orrukat, na nem csak úgy kicsit, de ezt inkább kár is lenne részletezni. Amit már nehezen viselek, hogy azt gondolják, azért mert vált valaki velük két szót, akkor már barátok. Amit meg még nehezebben, hogy nincs bennük egy csepp tisztelet és udvariasság sem. Eddig egy  pasit se láttam, hogy előre engedné a nőt, beleállnak az ember szájába, nem lépnek odébb, ha nem férsz el tőlük, tolakodnak mindenhol... Leszarják, ha épp olvasol, telefonálsz, mással beszélsz, akkor is pofáznak, ha te beszélsz hozzájuk, akkor meg szó nélkül a mondat közepén elkezdenek mással beszélni. Utasítgatnak, hogy ezt csináld azt csináld, egyetlen kérlek nélkül, egyszóval műveletlen, vagy csak kulturálatlan emberek.
Buzgómócsingok, akik úgy csinálnak, mintha mindent tudnának, majd veszkölődnek ha tényleg csinálni kell valamit. Ha valamit mégis meg tudnak csinálni, akkor szinte késztetést éreznek rá, hogy mindenkit elnyomva megmutassák, hogy ők mennyire okosak...és elvárják, hogy dicsérettel jutalmazzák őket.
Mások helyett akarják learatni a babérokat, és a legközvetlenebb barátokkal is képesek hihetetlen flegmák lenni.
Számomra tenyérbemászóak és ez idegesít, hogy így érzek, hisz egyszerűen csak lehet, hogy más kultúra, de a tény, hogy léteznek kultúrák, ahol az emberek nem tanulják meg tiszteletet, nagyon elszomorít.

Szóval igen én is változtam. Még mindig nem a pénz éltet, még mindig nem akarok gazdag lenni.
 Az érzéseim változtak, a köteleim vékonyodtak, a bogaraim szaporodtak :D

Újra száll a katica...

...avagy télire az én eszem is elment és vettem bicajt (töltenék fel képet is, de mivel tesó szerint vészesen soványnak tűnök rajta inkább nem mutogatom). Első utamon hát mit ne mondjak, majd kiköptem a tüdőm. Aki Sydney-ben kétkerékre szándékozik dobni a fenekét az először azzal a ténnyel számoljon, hogy ez az a város ami nem kicsit dimbes-dombos. Igazából fel is út, le is út...:) egyenes nincs sok benne.
Ma reggel okozott is rendesen fejtörést merre induljak el. Sok választásom nem volt, rögtön dombra fellel kell kezdenem, de utána szerencsére találtam olyan utat, ahol csak kb. 2-szer kell megszenvednem azért, hogy felérjek a csúcsra. Ebben az esetben szerencse, hogy a csúcshoz vezető út elég lankás, és hogy a csúcsot mindig lefelemenet követi. Na az az igazán élvezetes, csak gurulni, száguldozni, s közben figyelni nehogy ráhajtsak az éjszakai jelzőfény kütyüre, vagy bele ne guruljak egy kocsiba...
Haza fele is találtam kibírható utat, bár egy részen elég hosszasan kell felfele menni de legalább nem olyan meredeken, amilyenen tegnap előtt mentünk.
A másik ami ilyesztő a forgalom az úton, illetve a gyalogosok a járdán. Még nem tudtam eldönteni melyik kevésbé veszélyes. Az autósok nem szeretnek figyelni a bicajosokra, de azt hiszem a gyalogosok meg még kevésbé. S hát a Central Station-hoz beérve nem  kevés emberen kell keresztül hajtanom, néha azt se tudom, hova kapja a kormányt. Mostmár értem miért tekernek még a 3 sávos utakon is a bicajosok az autók közt. Aki megszokja talán sokkal kevésbé veszélyes, mint a járdán a tömegben.
S mindez az élmény poton 300 dollárért pottyant az ölembe (majd  a garázsba). Ha azt nézem, hogy két hét alatt minimum 40 dollárt költöttem buszra, akkor kb. négy hónap alatt ki is termeli az árát. Bár talán nem ősszel kellett volna megvenni, amikor szinte minden nap esik az eső :).

Ja és ha valaki így kérné meg az én kezem is nyugodtan jelentkezzen :), lehet én is igent mondanék :)