Csak mert olyanom van...

Magyar bulik Sydney-ben

5 hónap alatt két magyar party. Azt hiszem azt a tényt figyelembe véve, hogy nem Magyarországon élünk nem is olyan rossz az arány.
Egy hónappal ezelőtt egy hajós party-n vettünk részt, péntek este pedig egy Pataki Attila koncerttel egybekötött magyar Retro bulin.
A hajós party maga volt a csoda, számomra legalább is. Nem csak azért, mert akkor először voltam olyan helyen, ahol mindenki magyarul beszélt végre, hanem azért is, mert valami szenzációs volt látni Sydney-t éjszaka kivilágítva egy hajóról. Áthajókázni a Harbour Bridge, Anzac Bridge alatt, az Opera Ház előtt, látni a kivilágított nagyvárost, élvezni a látványt, s elájulni tőle. S mindeközben magyar zenéket hallgatni, vagy csak magyarokkal bulizni. Végre kiengedni a gőzt, és megosztani az élményeket, a tapasztalatokat másokkal, megtudni ki hogy kezdte itt...

 Sydney Opera Ház és Harbour Bridge

A péntek esti partyra meg talán mondhatnám, hogy túlszárnyalta a hajós bulit, de kár lenne két különböző típusú party-t összehasonlítani. De tény, hogy rég éreztem ilyen jól magam. Végre úgy tudtam bulizni, mint otthon, végre el tudtam magam engedni. S ez talán köszönhető annak, hogy újra kicsit otthon éreztem magam a kétszáz magyar között, s mert olyan élménnyel gazdagodhattam, amivel otthon eddig soha. Pataki Attila koncertjére tombolhattam az első sorból. Mindig is szerettem az EDDA zenéit, de ilyen élményben még otthon se lett volna részem a koncertjén. Nem egy hagyományos koncert volt, ahol elzárva a közönségtől lenyomja a koncertet, megköszöni és ennyi. Privát party volt, nekünk magyaroknak, ahol úgy volt ott, mintha ő is csak egy lenne közülünk...(persze azért volt mindig vele egy testőr), de beszélgethettünk vele, képet készíthettünk, s a koncert alatt vele együtt énekelhettünk. Bejött a közönség közé, és velünk énekelt. Hihetetlen élmény volt egy ekkora rocksztárton keresztül megkapni az érzést ami hiányzik, kicsit érezni a haza "illatát", s főként a hiányát. Érezni, hogy az otthon, vagy legalább is a haza az mindig is Magyarország lesz, s bárhol is élünk a világban, mindig is egyetlen helyen leszünk igazán otthon, egyetlen helyre fogunk tartozni, s az nem itt van.

Pár óra erejéig úgy érezhettem magam újra, mintha otthon lennék, magyar ismerősökkel bulizhattam, magyar koncerten tombolhattam ...

Ja és ami még növelte az adneralin szintet, az érzés, hogy haza is üzenhettünk, vagy legalább is integethettünk a kamerába a családnak! Igen felvétel is készült, még hozzá nem is akár ki csinálta, a TV2-től Kurucz Róbert. Valamikor lesz a tévében az Aktivban egy műsor Pataki túrnéjáról, Ausztráliáról, az itt élő magyarokról, s talán egy tizedmásodpercre minket is bevágnak, ahogy óriási hiányérzettel, de annál nagyobb mosollyal integetünk az otthoniaknak!

Az egyetlen rossz dolog ezekben a bulikban, hogy a hiányérzet ilyenkor nem kicsit erősödik fel, s nekem úgy megszólalni sincs kedvem napok óta, akkorára nőtt bennem a honvágy!

Andi, Pataki és én (jobbról balra, vagy balról jobbra?)

Ami először eszemebe jut az itteni egészségügyről, hogy drága. Sajnos mostanában minden nyavalya ki jön rajtam. Először a hátam kezdett el fájni, ami hetek alatt elviselhetetlenné vált, s hát el jött az ideje, hogy valamit kitaláljak rá. Orvoshoz menni persze nem akartam, mert tudom, hogy elküldenek majd kezelésekre...és valahogy inkább hiszek a csontkovácsokban.
Otthon is jobban hittem ezekben az emberekben, mint az orvosokban.
Amit megállapítottam. Az itteni csontkovácsolásnak köze nincs az otthonihoz. Itt nem mernek erővel hozzáérni az emberhez, s az első alkalom után inkább mondtam azt, hogy ez humbuk és semmit nem ér. Csak mínusz 160 dollárt a pénztárcámban (95 a doktorbácsinak amiért megnézett és 65 amiért még röntgent is csinált). Gondolván azért majd csak jobban kezelésbe vesz a második alkalommal, hát elmentem. Az eredmény újabb 85 dollár mínusz a számlámon röpke fél óráért, ami alatt kicsit megnyomta az idegszálakat, a fegyverével helyre pakolta az idegeket és hát kicsit megroppantotta a hátam és a nyakam. Persze csak mert a fájdalom még mindig nem múlt el, és mert írt nekem egy kedves levelet is, hogy alig várja, hogy meggyógyíthasson, adtam neki még egy esélyt. Végülis egy harmincas, helyes ausztrál pasi szeretne mindent megtenni az én egészségemért, s mindezt egy kézzel írott levélben közölte, amiért még a postára is képes volt elmenni...szóval elmentem hozzá harmadjára is. Miután közöltem vele, hogy hetente max. egyszer tudok jönni, mert nincs rá több pénzem, csak 65 dollárral csökkentette az egyenlegem. Egyenlőre nem kértem újabb időpontot, bár azt nem mondhatom, hogy nem lett jobb a hátam, sőt, már szinte alig fáj, de még mindig sajnálok kiadni heti 65 dollárt úgy, hogy vissza se igényelhetek belőle semmit.
Ma meg a háziorvost  kellett meglátogatnom, mert valami vírus kerüget. Hát mivel diákvízummal vagyunk kint még ezért is fizetnem kell. Újabb 65 dollár azért hogy kaptam egy igazolást, amit vihetek a munkahelyre, hogy tényleg beteg voltam, és mert belenézett a torkomba, és megnyomkodta a hasam.
A jó hír, hogy vissza tudom igényelni a mai 65 dollár 80%-át. Így összesen még csak 333 dollárt költöttem "orvosokra" és még nem is volt igazán komoly problémám.
Szóval az egészségügy itt sem olcsó, azt meg már csak remélni tudom, hogy nem kell sűrűn járnom majd orvoshoz.

Ja és a nagyhír: Ma vagyunk itt 5 hónapja. Hát repül az idő...

Több mint 4 hónap

És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek mély pontok, s talán  akkor sem  hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész egy mélypont az életemben.
Mégis, akár mennyire is nehéz reggelente felkelni azzal az érzéssel, hogy megint nem otthon ébredtem, mégis itt tart valami. Minden egyes nap itt tart a célom, hogy megtanuljak angolul, és ne csak úgy nagyjából, hanem tényleg el mondhassam magamról, hogy jól beszélek, és megértek szinte mindenkit. Itt tart a munkám, ami bár talán a legtöbb stresszt okozza, de ha őszinte akarok lenni nem azért, mert nem élvezem, vagy mert nem jó, hanem azért, mert mint mindig most is maximalista vagyok, és nem akarok csak úgy dolgozgatni, hanem én jó akarok lenni, jobb mint bárki más. Mégsem teszek meg mindent ezért. Csak evickélek a mélyvízben, és tudom, hogy bár nehéz, de tudok úszni, és tudom hogy akarok úszni de én mégis csak evickélek.
De itt tart a munkám.
És itt tart a vágy, hogy még több tájat, várost ismerjek meg.
Sok minden itt tart, de sajnos sok dolog miatt még mindig nem múlik a honvágy.
Ez az oka, hogy nem írok, hogy bár érnek élmények (hisz voltunk magyar partyban, láttam vidéki farmokat...), de képtelen vagyok írni a jóról mikor a mindennapjaim még mindig nem úgy élem meg mint kellene.
De próbálok felnőni a feladathoz, megszabadulni a kínzó érzésektől, és elhinni végre, hogy össze tehetem két kezem,, hogy itt lehetek, hisz tudom, sokan cserélnének velem, úgyhogy ideje élni a lehetőséggel, és megtanulni élvezni az itteni életem.