Igy is lehet

Olvasva más blogokat sokszor elgondolkodom emberek mit fel nem adnak egy jobb, vagy talán csak izgalmasabb élet, valami új reményében.
Nekünk nem volt otthon annyira kialakult életünk, persze volt mindkettőnknek munkája, ami jónak volt mondható, és még szerettük is, voltak, vannak könyveink, tárgyaink otthon, de nem volt saját lakásunk, kutyánk, macskánk... Nem kellett eladnunk semmit ahhoz, hogy nekivágjunk a nagyvilágnak. Persze mi nem is azzal a céllal indultunk, hogy valahol máshol akarjuk leélni az életünk, mi csak kalandvágyból döntöttünk úgy hogy külföldön akarunk élni pár évig (bár az a gyanúm Gábor lehet egy életre tervezte már akkor is, és tervezné most is, ha én is benne lennék :)).
Szóval csak a spórolt pénzünk áldoztuk fel, én csak  kevéskével a böröndben, Gábor kicsit többel kezdtünk új életet. (Röhejes, mert az ami akkor soknak tűnt otthoni mértékben, most itt kevesebb mint fél havi keresetem).
Szóval csak sokszor ülök és olvasom mások blogját, és csodálom őket, hogyan tudnak ennyire bátrak lenni, hogy mindent feltesznek egy lapra, hogy felszámolnak maguk mögött mindent, és azt mondják, itt most lezárunk valamit, és valami újat kezdünk.
Teszik ezt sokszor gyerekkel, vagy gyerek nélkül, párban, vagy pár nélkül. Mi nem voltunk ennyire bátrak, bár ami engem illet nem is lett volna mit felszámolnom. Nem származom gazdag családból, a szüleim soha nem tudtak volna segiteni nem hogy abban, hogy lakást vegyek de még abban se hogy elinduljak az élet rögös útján. Választhattam volna gazdag férjet, de nem tettem, sőt...
Mi csak egy kis költőpénzt és némi ruhát csomagoltunk be, és fogalmam sincs képes lettem volna-e arra, hogy tényleg felszámoljak magam mögött mindent egy olyan országért, amit nem is ismertem, ahol fogalmam nem volt, hogy majd megállom-e a helyem vagy csak egyszerűen hogy megszeretem-e majd, jól érzem-e majd magam...
Hisz most, egy év után is még nagyon magányosnak érzem magam az otthoniak nélkül, barátok nélkül... Persze tudom, csak nyitottabbnak kellene kicsit lenni a világra,  hisz itt is találhatnék barátokat, itt is kimozdulhatnék velük... de ez mégse ugyan az, s talán soha nem lesz ugyan az.
Itt többet vagyok egyedül, mint az életben valaha, talán többet hallgatok, mint beszélek, s talán a magány amit már otthon is uralta az életem, itt is utolért.
S ha erre gondolok, nem bánom, hogy nem vágtam el a szálakat otthon, hogy hagytam menekülési lehetőséget, még akkor is, ha igazából nem is nagyon volt mit elvágni, vagy felszámolni. De azt a keveset, amim otthon van, nem adtam fel.
Aki egyszer bele vág, soha nem fogja bánni, mert ez az ország még az olyan zárkózott hülyéknek is mint én vagyok, tényleg a lehetőségek országa, s én csak csodálom azokat, akik mindezt úgy teszik, hogy egy életre szóló döntést hoznak, eladnak házakat, kocsikat, tárgyakat, kutyát, macskát, vagy épp hajóra rakják az addigi éltük, és egy teljesen idegen közegben valami újba, valami bizonytalanba, valami izgalmasabba kezdenek.