Kicsit más...

Amikor elkezdtem írni a blogot eldöntöttem, hogy nem fog érzésekről, érzelmekről szólni. Csak egy blogot akartam, amin megoszthatom az élményeim másokkal, ahol az ismerőseim elolvashatják milyen külföldön élni, miben különbözik ez az ország a hazánktól, milyen a kezdet, hogyan lehet munkát találni...
De az igazság, hogy akár mennyire is el akarom különíteni a blogírást és az érzéseket, nem tudom. Hisz valahol érdemesnek találom arról is írni beszámolót, hogy hogyan éli meg az ember az ekkora váltást, hogy mennyire gyötör meg ez egy párkapcsolatot, hogy vajon egyedül vagy párban könnyebb nekiindulni, átvészelni a kezdeti nehézségeket...
Pár héttel ezelőtt egy rendezvényen dolgoztam, amikor is az egyik ismerős ezt mondta: "Tudtad, hogy a statisztika szerint két hónap után azoknak a pároknak  80%-a szétmegy, akik együtt vágtak neki Ausztárliának?. És ez tény, szóval vigyázzatok."
Hát nem tudom, mennyire valós a 80%, de az tény, hogy sokan már nem azzal vannak, akivel anno kijöttek, és az is tény, hogy baromira meg tudja viselni a párkapcsolatokat egy ekkora váltás.
Talán ilyenkor jönnek rá a párok igazán, hogy mennyire mást akarnak, hogy mennyire más útra akarnak lépni, hogy mennyire más az életcéljuk?
De nem csak párkapcsolati, hanem nagyon jó önismereti tréning is a külföldre költözés. Ilyenkor jön rá az ember, mennyire volt fontos, amit maga mögött hagyott, tényleg más életre volt-e szüksége, tényleg ez az az út, ami kell neki...
Az elmúlt lassan két hónap alatt én is rájöttem, mennyire nem értékeltem a munkahelyem. Mennyire nem voltam elégedett a körülményeimmel, a fizetéssemmel, olykor-olykor a kollegákkal, a munkámmal, azzal, hogy nem volt kihívás, hogy már csak rutinmunkát kellett végeznem, hogy nem mindig tudtam kitölteni a nyolc órát hasznosan... Most meg? Örülnék, ha azt csinálhatnám, amit ott csináltam. Bár itt egy hónap alatt csak heti hat órás munkával majdnem megkeresem azt amit otthon, de ez még csak egy munka. Emellett még fenn kellene legalább 3-at tartani, hogy jól is éljek.
Aztán meg kell tanulni együtt élni másokkal, s ez talán még jobb alkalom az önismeretre, arra, hogy rájöjjünk hol a toleranciaküszöbünk, mennyire tudjuk kezelni az indulataink, s mennyire érezzük magunkat vendégnek még akkor is, ha fizetünk ugyanúgy bérleti díjat.
Nem beszélve a kommunikációról, amikor más és más kultúrájú emberekkel találkozom, és más és más a norma egy-egy közösségen belül is. Mennyire tudom tolerálni, ha valaki szívja az orrát, vagy hogy mindig bocsánatot kérnek ha tüsszentenek? Mennyire idegesít a másik csámcsogó rágózása? Hol van az a határ, mikor már nem tudom tolerálni, mikor már azt mondom, kultúra ide, kultúra oda, én szólok...
Hatalmas lelki teher egyik napról a másikra elszakadni otthonról, nem látni hónapokig, vagy akár évekig a családomat, nem tudni megölelni az anyukám, a tesóm, a mamám, a barátnőm, egy-egy kollegám...S ez sok napra rányomja a bélyegét.
Hatalmas küzdelem tolerálni mások hülyeségét, megérteni mások értékrendjét, s elfogadni azt. Együtt élni teljesen más gondolkodású emberekkel, együtt tanulni teljesen más kultúrájú emberekkel, barátkozni úgy, hogy nem mindig tudom kifejezni magad, interjún részt venni nem az anyanyelvemen, megbarátkozni a gondolattal, hogy a külföldi emberek jobban megbíznak bennem, mint a "saját fajom"...
Rengeteg dolog felborítja a lelkivilágom, s ezáltal feltáródik előttem mennyire vagyok gyenge, vagy éppen erős.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy végre megbizonyosodtam róla, hogy olyan erős vagyok, mint amilyennek mások láttak otthon, de hazudnék akkor is, ha azt mondanám, úgy érzem nincs már kitartás bennem.
Vannak napok, mikor nagyon magam alá kerülök, amikor nem tudom élvezni még az óceán gyönyörű látványát sem, amikor úgy érzem, semmi nem pótolhatja az otthon kapott érzéseket, de mégis még mindig vannak napok, amikor van életcélom, amikor látom, tudom, érzem, hogy képes vagyok itt is elboldogulni, amikor teli vagyok határozottsággal, és elhiszem, hogy egyszer lehet belőlem itt is valaki, egyszer lehet rám majd nagyon büszke mindenki otthonról, s amikor majd engem is büszkeséggel tölt el az érzés, hogy megcsináltam, elértem a célom, és nyugodt szívvel térek haza.
Hatalmas kettősség van most még bennem, fogalmam nincs a vágyaimról kialakult képek mennyire valósak már most, de tudom, ahhoz, hogy rájöjjek mire vágyom igazán, ezt a játszmát végig kell vinnem.