Itt vagyok igazán otton

Gábor szerint még 5, szerintem már csak 5 nap van hátra. Hát az idő elrohant, és igen fejben tényleg minden szebb és jobb. Én az örök elégedetlen rengeteg mindent másképp csináltam volna, de ez igy sikerült...
3 hét 1 év után nagyon kevés a családdal, vagyis semmire és senkire nem elég. Arra rém kevés hogy feltöltődjek, arra meg túl sok, hogy kialakuljon az érzés, ez az én otthonom!
Már az első pillanattól, mintha el se mentem volna, de mégis furcsa volt azért eleinte hozzászokni, hogy nem csak Gábor és én vagyunk, hanem itt a család, a barátok... Mire átált az agyam, mire már másokat is közel kezdek engedni magamhoz, mire már senki és semmi nem teher, akkorára vissza kell menni. És igen, ezt most nagyon kell-ként élem meg, és nagyon keserű szájjizzel...
Tudom, hogy vár az ottani kialakult életünk, hogy majd újra megszokok mindent, és újra megszeretem szépen lassan, de most nagyon maradnék, most nagyon nem akarom itt hagyni a hazám, a szülővárosom, a házat, a szobát, amiben élek, éltem...
Fáj, nem kicsit...
S ahogy mindenki mondta, az első hazautnál minden eldől, az emberek többsége ráébred, nem tud Magyarországon élni, egyesek meg mint én rájönnek: "Ez az otthonom, ez a hazám!!!"