Fél év

Holnap lesz fél éve, hogy elindultunk otthonról, és egy teljesen új világ, új élet felé vettük az életünk. Pont úgy jön ki, hogy fél éve is hétfőn indultunk, és kedden értünk ide, ezért valahogy nem csak azért bír nagy jelentőséggel számomra, mert már nem hónapokról, hanem "év"-ről beszélhetünk, hanem azért is, mert valahogy most tényleg úgy érzem magam mint pontosan fél éve. Valahogy rámtörtek az érzések, valahogy emlékszem minden egyes pillanatra. Mintha ma lett volna. Tudom mit csináltam ilyenkor vasárnap este pontosan, tudom, hol voltam, tudom, hova készültem. Életem egyik legnehezebb napjaként éltem meg, pedig tudtam, hogy nem egy életre váltok. De elkellett búcsúzni olyan emberektől, akik nagyon sokat jelentettek, akik még mindig nagyon sokat jelentenek, de most nincsenek itt velem.
Be kellett csomagolni egy életet egy bőröndbe, mert igen, ilyenkor az ember mindent szeretne vinni, amihez ragaszkodik. Apróságokat, személyes tárgyakat, ami kicsit az otthont idézheti, ruhát, amihez ragaszkodunk, emlékeket barátoktól...és mindezt huszonpárkilóba összepréselve. Emlékszem nem volt egyszerű. Nem volt egyszerű utolsó este belenézni a barátnőm szemébe se és azt mondani, most egy ideig nem fogunk tudni beülni kávézni. Kicsit azonban megkönnyítette a helyzetem, hogy bíztam benne, hogy hagytam magam helyett valakit neki is :).
Emlékszem nem tudtam hajnalig aludni, lefeküdni is képtelen voltam. Ennyire talán már rég fájt valami. Csak ültem, és fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni. De tudtam, már nincs visszaút.
Emlékszem az utolsó pillanatra a reptéren, amikor még vissza néztem egyszer anyura, tesóra, és csak potyogtak a könnyeim. Fel sem fogtak mennyi időről beszélünk, fel sem fogtam, mennyi az a közel másfél év, amíg nem akarok hazajönni. Ma már tudom, hisz az emlékek olyan élesek, mintha most lettek volna, mégis még egyszer vagy kétszer ugyan ennyi nagyon soknak tűnik.
Minden érzés megmaradt, a közel egy napos utazás alatt bennem lefolyt érzelmi hullámzás minden pillanatára emlékszem. Emlékszem a várakozás érzésére legalább annyira, mint a fájdalomra, a mélyen belémhasító miért vagyok én itt érzésre. Végigagyaltam az utat, megterveztem mit hogy akarok majd csinálni, meddig akarok itt lenni, mikor akarok haza menni, hogy akarom alakítani itt és utána otthon az életem. Biztos tervem volt, ami akkor tartotta bennem a lelket. Tudtam a célom, és tudtam, ha elérem, semmi nem fog itt tartani. A dolgok azonban változnak...
Emlékszem az első napunkra, az első sétára a beach-en, arra a pár napra, amíg Gábor nem dolgozott. Aztán arra amikor nekiláttam munkát keresni, minden egyes kínkeserves pillanatra, amikor bementem valahova kuncsorogni munkáért...Arra mennyire nem ment az angol, mennyire nem tudtam beszélni, mennyire ideges voltam minden egyes alkalommal. Mennyire nem akartam felszolgáló lenni, és mennyire mindenki azt akarta, hogy ezzel próbálkozzak.
Emlékszem minden egyes kávézóra, étteremre ahova bementem, minden egyes reakcióra, amit kaptam... Mintha minden most lett volna.
Emlékszem, hogy életemben először ugráltam örömömben, amikor felhívtak a Bunningsból, hogy felvettek, emlékszem a büszkeség érzésre ami elöntött, a boldogságra, hogy végre van munkám.
Emlékszem az első beszélgetésre Kath-tel, az első találkozásra Paola-val (még talán róla se írtam...), az első munkanapomra a Bunningsban.
Emlékszem az összes napra, amikor nagyon haza akartam menni, az összes sírásra, a fájdalomra. A ráébredésre, hogy még repjegyre valóm sincs, az érzésre, amikor kiakartam futni a világból, de nem tudtam hova menjek. A pillanatokra amikor magam alatt voltam.
Emlékszem az összes nehézségre, az összes rossz napra. Tudom, még lesz is nem egy ilyen nap, de tudom, ha ezt kibírtam, bármit kibírok, bármeddig kibírom. Mert igen, végre talán helyre kerül az itteni életemben is minden, végre talán életemben először vannak komoly céljaim, és talán életemben először nem vagyok hajlandó feladni őket.
Talán életemben először érzem azt, amit mások láttak már rajtam régen, képes vagyok rá, meg tudom csinálni!!!! Meg tudom itt is állni a helyem, bármennyire is nehéz, s el tudom itt is érni, amire azt hittem otthon sem vagyok képes!
Életemben először végre látom a jövőm, végre kezdem megtanulni, hogy az élet nem tökéletes, s hogy mindig abból kell tudni kihozni a legjobbat amink van, nem vágyakozni kell valamire, ami talán soha nem lehet a miénk.
Szóval fél év minden egyes emléke itt kattog a fejemben, és talán soha életemben nem volt még olyan fél évem, ami alatt ennyi inger, érzés, újdonság, élmény ért volna.
Ennek a fél évnek egyetlen pillanatát sem fogom elfelejteni, minden egyes perce, napja bevésődött a fejembe, minden jó és rossz érzés el fog kísérni életem végéig, mert életem talán leg eseménydúsabb fél éve van mögöttem.

"Csak álltam a reptér előtt az esti félhomályban a telefonnal a kezemben, s bár síra, de mosolyogva közöltem anyával, hogy megérkeztünk."