Újra száll a katica...

...avagy télire az én eszem is elment és vettem bicajt (töltenék fel képet is, de mivel tesó szerint vészesen soványnak tűnök rajta inkább nem mutogatom). Első utamon hát mit ne mondjak, majd kiköptem a tüdőm. Aki Sydney-ben kétkerékre szándékozik dobni a fenekét az először azzal a ténnyel számoljon, hogy ez az a város ami nem kicsit dimbes-dombos. Igazából fel is út, le is út...:) egyenes nincs sok benne.
Ma reggel okozott is rendesen fejtörést merre induljak el. Sok választásom nem volt, rögtön dombra fellel kell kezdenem, de utána szerencsére találtam olyan utat, ahol csak kb. 2-szer kell megszenvednem azért, hogy felérjek a csúcsra. Ebben az esetben szerencse, hogy a csúcshoz vezető út elég lankás, és hogy a csúcsot mindig lefelemenet követi. Na az az igazán élvezetes, csak gurulni, száguldozni, s közben figyelni nehogy ráhajtsak az éjszakai jelzőfény kütyüre, vagy bele ne guruljak egy kocsiba...
Haza fele is találtam kibírható utat, bár egy részen elég hosszasan kell felfele menni de legalább nem olyan meredeken, amilyenen tegnap előtt mentünk.
A másik ami ilyesztő a forgalom az úton, illetve a gyalogosok a járdán. Még nem tudtam eldönteni melyik kevésbé veszélyes. Az autósok nem szeretnek figyelni a bicajosokra, de azt hiszem a gyalogosok meg még kevésbé. S hát a Central Station-hoz beérve nem  kevés emberen kell keresztül hajtanom, néha azt se tudom, hova kapja a kormányt. Mostmár értem miért tekernek még a 3 sávos utakon is a bicajosok az autók közt. Aki megszokja talán sokkal kevésbé veszélyes, mint a járdán a tömegben.
S mindez az élmény poton 300 dollárért pottyant az ölembe (majd  a garázsba). Ha azt nézem, hogy két hét alatt minimum 40 dollárt költöttem buszra, akkor kb. négy hónap alatt ki is termeli az árát. Bár talán nem ősszel kellett volna megvenni, amikor szinte minden nap esik az eső :).

Ja és ha valaki így kérné meg az én kezem is nyugodtan jelentkezzen :), lehet én is igent mondanék :)