Érzések több mint 7 hónap után...

Ilyen erős honvágyam már rég volt. Furcsa ez a külföldön élés, mert eleinte utáltam, bármennyire is éreztem, hogy más. Aztán szép lassan kezdtem jól érezni magam, már nem hiányzott úgy az otthon, a barátok, a család. Megszerettem az országot, mert itt minden annyira más, s a hétköznapokban is örömet tudott mindig valami okozni. Egy ember mosolya az útcán, egy olyan nap, amikor jól ment az angol, vagy csak egy kávé, amit Kath-től kaptam. Apróságok, egy színes fa az utcán, a homok finomsága a tengerparton, az eső, ami felfrissített, egy kósza két dolláros, amit elém sodort a víz, egy húsz dolláros, amit a szél fújt elém :), vagy csak az, hogy itt vagyok, idegen nyelvet beszélek, és mégis boldogulok.
Szép lassan elfelejtettem, hogy kik várnak otthon, vagy legalább is az érzés átalakult bennem. Már nem sírtam anyának skypen, már nem keltem minden reggel azzal, hogy én nem akarok itt élni, mennék haza. Már azt meséltem mindenkinek, hogy ha tudnám, hogy anya nem rokkanna bele abba, ha itt akarnék élni, meg tudnám szeretni az itteni életem.
S ekkor jött egy nyaralás, s a dolgos hétköznapok utána. S jött a reggeli érzés megint, minden egyes reggel, hogy bár visszakaphatnám az otthoni életem. Már nem olyan erősen, mint 7 hónapja, de jött, s mára oly annyira felerősödött bennem, hogy talán most ebben a pillanatban bármimet oda adnám, ha csak egy napra, egy hétre, egy hónapra... haza mehetnék, ha csak egyszer magamhoz ölelhetném anyukám, a tesóm, a barátnőm (aki már családtag is, nem csak barátnő :)), és elmondhatnám nekik mennyit jelentenek számomra, és mennyire hiányoznak!!!!